Mikor ezeket a sorokat rovom, még nem tudni, hogy a létünket, sorsunkat meghatározó ügydöntőnek nevezett, de valójában sorsdöntő népszavazás, melyben rólunk, de nélkülünk döntenek az anyaország polgárai, milyen eredménnyel ér véget. Nem tudni, s most csütörtök este - december másodikán - csak a kétely, az aggodalom és a remény halvány fénye mellett bizakodom az igen győzelmében. Bárhogyan érjen is véget a népszavazás, egyvalami tény és való. Jogtalanul és erkölcstelenül osztottak meg minket újra - s lehet, hogy véglegesen - ugyanazoknak a szellemi utódjai, akik ezt tették 1919-ben is. Pedig néhány hónappal ezelőtt reménykedve figyeltem a magyarországi baloldal történetének alakulását, reménykedtem, és bizakodón néztem előre, hogy végre, ha nehezen is, de meg fog valósulni, most létre fog jönni a magyar szociáldemokrácia. Ezek után kétségeim vannak efelől, elvesztettem a bizodalmamat, s a szépnek indult kezdeményezés, a baloldal újjászületése a szemem előtt foszlik szerteszéjjel. Nehéz úgy jobboldalinak lenni, nehéz úgy konzervatív álláspontot képviselni, ha a másik oldalon nincs ott az egyensúlyt biztosító szociáldemokrácia. Nehéz úgy polgárnak lenni, hogyha az csak az egyik oldal felé közeledhet, ha csak az egyik oldalban találja meg a sajátjának vélt igazság pici darabját. Mert lássuk be, a polgár, a XXI. század magyar polgára, tanulva az elmúlt század viharaiból, egy kicsit konzervatív, egy kicsit szocialista, de mindenképpen és mindenütt hazafi és demokrata. Mert a neve - éljen bárhol széles e világon - ez: magyar polgár. S e szép eszmény, ez a szép elképzelés továbbra sem valósulhat meg, illetve ha igen, akkor csakis az egyik oldal képviseletében. Felesleges itt és most e csütörtöki éjszakán Szabadkától távol keresni ennek igazát, az idáig vezető utat. Elmondatott minden, s a Gondviselő már tudja a választ ezekre a kérdésekre is. Az ember hajlamos illúziókban ringatni magát, hajlamos a tényekről elfeledkezve hinni a szeplőtlen, ártatlan naivitásban, az összetartozás erejében, annak bölcsességében. Még mindig, még most sem tanultuk meg, hogy a hatalom minden emberi eszmény, szépség és jó felett áll, mind a mai napig nem tanultuk meg, hogy az egyéni önzés, az egyéni gyarlóság sokkal nagyobb mozgatóerő mindannyiunkban, mint az összetartozás ereje. Elvesztettük az immunitásunkat, egy felemás állapotban tengődünk, s azt hisszük, hogy a sorsdöntő kérdések szőnyeg alá söprésével elodázható a baj, elkerülhető a válaszadás, az önmagunkkal való szembesülés. Nem, mi makacs módon továbbra is abban reménykedtünk, hogy mindez elodázható, hogy mindez az idők végezetéig fenntartható. Tévedtünk, s lehet, hogy tévedésünkért nagy árat fogunk fizetni.
És most ismételten arra kényszerítenek, hogy véleményt mondjak. Véleményt emberekről, magatartásról, hozzáállásról, ideológiáról. Nem helyeslem, nem tartom jónak ezt a követelődzést. Kiről és hogyan mondjak véleményt? A naivságomról, arról, hogy itt és most újra a történelem részesei leszünk? Nem ér ez semmit.
Ilyenkor pesti emlékeim jutnak eszembe. A hosszú-hosszú budapesti évek, barátok, ismerősök, kollégák. Rájuk gondolok. Hogyan és miképpen élik meg most ezt a helyzetet? Mit gondolnak minderről azok, akikkel közösen szőttük gyermeteg álmainkat néhány évvel ezelőtt? Akkor, amikor nem tudtuk, nem akartuk megérteni tanáraink intő szavát. Nem figyeltünk a bölcsességeikre, arra, amit közölni akarnak velünk. Amit most, évek múltán értünk csak igazán meg. Az ELTE ódon épülete és a piliscsabai Campus lebeg a szemem előtt. Tanáraink óvó, s bizony sokszor rosszalló tekintete, megfáradt, elfáradt igyekezete, hogy jobbá tegyenek minket. Hogy egy napon mi vigyük ezt tovább, hogy egy napon mi hozzuk el az új csodát. A polgárság győzelmét. A modern konzervativizmust és a szociáldemokráciát. Akkor is, ha ez puszta illúzió, egy soha be nem teljesedő valami, még akkor is. Isten látja lelkemet: ebben a percben rájuk gondolok. Hogy most, december ötödikén ők, a tanáraim mit érezhetnek. Hogy mindaz, amiről annyit, de annyit beszéltünk órákon, sőt éveken át, most elérkezett, itt van. A nagy mérkőzés. Az ő életük s a mi életünk sorsdöntő mérkőzése. Amire nincsen teória, nincsen magyarázat. S hiába tudjuk a választ, hiába érezzük és tudjuk, hogy a helyes út, az egyetlen, a járható út ebben a kérdésben, a nemzet kérdésében csakis az igen lehet. Kedves, drága tanáraim, merre menjünk, hová menjünk, hol is vagyunk? Hiába volt minden?
Tudom, tudom, hogy Önök mind ott lesznek, tudom, hogy igennel szavaznak, tudom, hogy ez az egész Önöknek éppen annyira fáj, ha nem jobban, mint nekünk. De ne adják fel! Kérem, tanítsák az új generációkat, adjanak tudást, adjanak hitet a diákoknak, s talán akkor egy napon minden máshogyan lesz, mint mostan. Addig mi is elleszünk valahogyan.