Választásom több szempont figyelembevételével történt. Először is akkorra már (Finnországnak köszönhetően) nagyon megszerettem az északi országokat. Különösen július/augusztus fordulóján mesébe illő földünknek ez a térsége, hiszen a mérsékelt meleg és a buja növénytakaró, valamint a számos helyen érintetlen természet káprázatos látnivalókkal ajándékozza meg az arra járót. De ami a legnagyobb vonzerőt adta úti célomnak, az a sámánnal való találkozás lehetősége volt.
Egy művelődéstörténész számára, aki e tantárgy oktatása során részletesen foglalkozik a honfoglalás kora előtti nomád kultúrával is, melynek a magyarok elei szintén aktív részesei voltak, a lehetőség, hogy e valamikor meghatározó jellegű kultúrkör 20. század végi letéteményesével találkozzék, valljuk be, olyan kihívás, amelynek nem lehet ellenállni.
Szibéria nyáron valóban csodálatos. Felejthetetlen élményeket kínált ez az utazás, de azt hiszem, életem egyik legszebb ajándékát is itt kaptam, s éppen a sámántól.
Irkutszkban szálltunk hajóra, mely a szovjet drámairodalom egyik szocialista reprezentánsának, Vampilovnak a nevét viselte. Tulajdonképpen az irgalmatlanul széles Angara folyón csusszantunk be az édesvízi tóba, melynek tisztaságára éberen ügyeltek, miről utazásunk során számtalanszor meggyőződhettünk. Rá is csodálkoztam az Angarára, s azt is kénytelen voltam megállapítani, hogy a Duna hozzá képest csak egy nagyobb patakra emlékeztet.
Lám, lám! Minden relatív, nem igaz?
Mialatt útközben megcsodálhattuk a sűrű nyírfaerdőket, melyeknek bozótosaiba nem volt szabad elbarangolni — mert esetleg medvével is találkozhattunk volna —, a transzszibériai vasútvonal sínjein is végigugrabugráltunk, és az utak mentén megcsodálhattuk a fából épült ortodox templomokat, azonkívül megtapasztalhattuk az itt elő emberek őszinte kedvességét is. Így érkeztünk meg Huzsírba. Az egykor — halkonzerv-gyártásnak köszönhetően — gazdagnak is mondható város a tranzíció áldozata lett, most poros utcáin végighaladva érkeztünk meg az iskolába, ahol tágra nyílt szemű, tiszta tekintetű gyermekek köszöntöttek bennünket egy kis alkalmi műsorral.
A sámánnal való találkozás időpontja dél volt, a színhelye pedig a Bajkál-tó parti közeli fennsík. Megérkezvén át kellett ugrani a tüzet, hogy megtisztuljon a lelkünk, majd pedig körbeültük a sámánt. Mint később kiderült, ő volt a helybeli múzeum igazgatója. Tanult ember. Felmenőinek férfitagjai voltak azonban, kommunista apját kivéve, a térség sámánjai. Az ő beavatását a nagyapja végezte.
Elöljáróban egy versbe szedett történetet mondott el, azaz a burjátok eredetmondáját. Királyi attribútumokkal rendelkező állat volt az ős — akárcsak a magyarok esetében a turulmadár meg a csodaszarvas —, mégpedig a sas. Ők tehát a sasok népe. Egy körtáncra is megtanított bennünket a sámán, majd közkívánatra a jóslás következett. 2003-at írtunk, nem csoda, hogy mindenkit a jövő alakulása érdekelt. Én kivártam soromat. Nem érdekelt a jövő, de az igen, hogy a hat ujjal született kollegám sámánnak tekinthető-e.
Amikor végre szóhoz jutottam, elmondtam neki, hogy én a Kis-Jugoszláviában élő magyar vagyok. Ettől a pillanattól kezdve a sámán csak velem foglalkozott. Átölelt, és azt mondta a többieknek, hogy én az ő testvére vagyok. E kijelentés annyira megdöbbentett, sőt el is érzékenyített, hogy majdnem elsírtam magam. Sok ezer kilométerre voltam az otthonomtól, és valaki a testvérének nevez, csak azért, mert magyar vagyok. Magyar ember szájából ezt a kijelentést még sohasem hallottam, nem csoda hát, hogy igen meghatódtam! Merthogy ez az ember tudta azt, amit mi magyarok — tisztelet a kivételnek — elfelejtettünk. Hogy valamikor, két-három évezreddel ezelőtt egy hatalmas és színes, virágzó kultúra részesei voltunk. Elfelejtettük azt, hogy a varázslatos, a tüneményes napkelet gyermekei vagyunk, meg azt is: nem igaz, hogy egyedül vagyunk ebben a nagyvilágban, csak éppen a nyugat iránti sóvárgásunkban egy kissé megfeledkeztünk arról, hogy honnan is érkeztünk mostani hazánkba, Pannóniába.  
De az a kérdés is megfogalmazódott bennem, vajon hány magyar tudja, hogy testvérei élnek a Bajkál-tó környékén.