ezért különösen fontos, hogy bizonyos helyzetekben mérlegeljünk, érdemes-e megnyernünk a „csatát", vagy inkább tartalékoljuk magunkat a „harcra" — de semmiképp se a háborúra! Mindezt úgy, hogy közben egy pillanatig se feledje a gyerkőc, hogy mi vagyunk a szülők. Hogyan érthetjük ezt el, illetve mire érdemes odafigyelnünk?

Elsősorban — főleg azért, mert példamutató szerepünk is van — legyünk mindig őszinték. A féligazságok még beleférnek, viszont ne hazudjunk a gyereknek. Ha ugyanis azt érzi, hogy megbízhat bennünk, ez a később felmerülő gondok megoldásában nagy segítségünkre lehet.

Legyünk következetesek: ha már fenyegetünk, akkor azt bizony be is kell tartanunk, különben mindaddig megmarad a „helytelen” viselkedés, amíg be nem következik az, amitől a gyerek tarthat. Ha legközelebb is előfordul a nemkívánatos viselkedés, emlékeztethetjük őt, hogy mi is történt legutóbb (ennek persze csak akkor lehet hatása, ha annak idején beváltottuk a fenyegetést). Mivel a gyerekek — a felnőttekkel ellentétben — gyorsan elfeledik a csínyeket, jó, ha a büntetés azonnali következményekkel jár, és nem másnaptól kezdődik.

Sok családban bevált módszer az úgynevezett házi szabályzat, melyet a szülők a gyerekekkel együtt fogalmazhatnak meg, vagyis mindenki számára világos lehet, hogy bizonyos tettek milyen következményekkel járhatnak, illetve még inkább fontos, hogy mindenki tudja, milyen elvárásoknak kell megfelelnie ahhoz, hogy elkerülje a vitát, haragot, büntetést... Ami a szabályokat illeti, nem érdemes hússzal kezdeni, legyen eleinte csak néhány.

Megjutalmazni se feledjük el a gyermeket. Már érzem is, hogy ezer kérdés motoszkál most az olvasóban, de egy bizonyosan: mivel? Jutalmazásra gyakran sor kerülhet, nem kell csak az ünnepnapokra hagyni. Ez lehet egy apró ajándék, egy közös vásárlás, a kedvenc tévéműsor, fogócska a kertben, kerékpározás egy ismeretlen helyen (közben felfedezőt játszva) stb. — de mindenképp a minőségi együtt töltött időre helyezzük a hangsúlyt. S a jutalmazás akkor helyes, ha nem előre bejelentett, hanem egy utólagos megerősítése valaminek, amit mi értékesnek, fontosnak tartunk.

Ha az önuralom elvesztésének határán állunk, érdemes egy kicsit kitörni a helyzetből: például menjünk át egy másik szobába (mindaddig, amíg a gyermek biztonságban van), lélegezzünk, számoljunk el akármeddig (előbb tízzel kezdjünk), bízzuk a gyereket egy kicsit a másik felnőttre (amíg meg nem nyugszunk). Ez azért is fontos, mert a gyerekek gyakran nem értik meg a hosszas magyarázatokat, érdemes ezért a korlátokat, szabályokat is röviden, érthetően megmagyarázni. Mindezek mellett is sokszor igen rosszul érezzük magunkat a bőrünkben. Mindannyian hibázunk, nem érdemes hosszasan büntetni magunkat emiatt. Ilyenkor érdemes csak annyit mondani: Tudom, hogy olyat tettem/mondtam, amit nem kellett volna. Kérlek, a továbbiakban próbáld meg betartani a megbeszélt szabályokat...

Ahogyan nekünk, felnőtteknek is szükségünk van időre, úgy a gyerekeknek is. Vagyis adjunk nekik időt, hogy leszokjanak arról, amit mi magunk is zavarónak találunk. Ha következetesek vagyunk, és türelmesen elismételjük minden alkalommal — mindenképp többször — az elvárásainkat vagy az értékrendszerünket (pl. a gyerek mindig köszönjön, ha valahova bemegy, s ugyanígy, ha valahonnan távozik), akkor kitartásunkat, minden erőfeszítésünket változás fogja követni.

Megeshet, hogy tudattalanul sebet ejtünk gyermekeinken, mert talán a saját szüleinket is gyakran túlidealizáljuk vagy éppen leértékeljük. Ha túlidealizálunk, azaz felnagyítjuk az édesanya és/vagy édesapa pozitív tulajdonságait, akkor gyakran nem merjük kimutatni negatív vagy valódi érzéseinket, mert attól tarthatunk, hogy ezzel csalódást okozunk. Így gyermekünk sem meri majd kimutatni a saját, valódi érzéseit, helyette inkább elfojtja őket. Az ilyen szülőtől aztán általában nehezebb is a leválás, a függetlenedés. Ezzel szemben a leértékelésnél éppen ennek az ellenkezője játszódik le: a szüleink negatív érzéseit figyeljük, őket ezért alsóbbrendűnek tartjuk — ezzel pedig valójában a saját felsőbbrendűségünket tápláljuk. Ennek az lehet a következménye, hogy önmagunk felé is túlzott elvárásokat támasztunk — sohasem tudunk elég jók lenni —, ezért egy állandósuló elégedetlenséget érzünk magunkkal szemben.

Vekerdy Tamás azt ajánlja, hogy ismerjük meg a saját gyermekünket, és szeressük őt. Megismerésen azt értjük, hogy figyelemmel kísérjük őt, és nem a saját elvárásainkat aggatjuk rá, hanem egyszerűen ott vagyunk mellette, figyeljük. Hadd lehessen a gyermek az, aki, és támogassuk őt ebben. Adjunk neki boldog gyermekkort! Fontos, hogy higgyünk benne, hogy elfogadjuk őt a hibáival együtt is, hogy elhiggye, ő is valaki, akinek számítanak a gondolatai, a véleménye. Ezenkívül akkor is álljunk ki mellette, ha nem értünk vele egyet — hiszen ezt majd külön megbeszéljük vele —, legyünk a szövetségesei. És magunkban is tudatosítsuk, hogy az aktuális cselekedete nem egyenlő a gyermek egészével. Azt is meg kell tanulnia, hogy hibázni emberi dolog, a tökéletlenség pedig nem bűn.

Ha azt látjuk, hogy gyermekünk szorong, akkor érdemes átgondolni, hogyan lehet ezen változtatni. Néha iskolát, tanítót, pedagógust kell cserélni. Cselekednünk kell, mert a gyermekkori szorongások a későbbi problémamegoldásokra is hatással vannak.

Mindemellett a szülő boldogsága is fontos. Ehhez el kell fogadnunk, hogy a gyerek iszonyatosan fárasztó, és az utolsó csepp vérünket is kiszívja. Viszont nem kell mindennek megfelelnünk, próbáljunk olyan szülők lenni, akik élvezik az életet, amíg a gyerekeikkel hülyéskednek, birkóznak vagy a dombról gurulnak lefelé.

(Vége)

Nyitókép: Flickr.com