Holt csillaggá lettél, nem látom az orcád,
Olyan idegen vagy, anyám, Magyarország.
Lehúztad a redőnyt, mikor hozzád mentem,
Én is fiad vagyok, mért tagadsz meg engem?
(Bogdán József: Anyám Magyarország)

Három éve már, s lám, milyen elevenen ég még mindig bennünk! Elevenen él, ég és éget. És égetni fog harminc meg nyolcvanhét esztendő múltával is, akárcsak Trianon sebe. (A senkiházikat nem, azok rég elfeledték, azok már gúnyt űznek belőle és a miatta kesergőkből, ám bennünk magyarokban életünk végéig sajogni fog.)
Mert nincs fájdalmasabb és lassabban gyógyuló az ,,önfia vágta seb'-nél. Amit más ejtett rajtunk, azt mind-mind kihevertük. A 2004. december 5-én keletkezettet azonban nem lehet. Hasztalan mentegetőznek-mosakodnak odaát - szerencsétlen volt ez az egész népszavazás, rosszul feltett kérdésre nem lehet jó választ adni, mi ott voltunk, és IGEN-nel szavaztunk stb. -: együvé tartozásunk ügye azon a szomorú vasárnapon csúfos vereséget szenvedett, mégpedig saját nemzettársaink többségének akaratából szenvedett vereséget. Önzésből(?), közönyből(?), szolgalelkűségből(?), félelemből(?), tájékozatlanságból(?) nem tették meg azt, amit a régió szinte minden nemzete megtett: teketóriázás nélkül állampolgárságot adott az országhatárokon túl élő nemzettársainak. Kedvezménytörvény, vízumkönnyítés, a kapcsolattartást megkönnyítő támogatásformák helyett egyszerűen csak román, horvát, szerb, montenegrói, szlovén stb., stb., stb. állampolgárságot. Ami az elszakított nemzetrészek megmaradásának és felemelkedésének egyik legfőbb biztosítéka.
Ezt tagadták meg tőlünk 2004. december 5-én, azon a szomorú vasárnapon anyaországi nemzettársaink. Erre emlékezünk három esztendő elmúltával is gyásszal, fájdalommal és várakozással a szívünkben. S titokban abban reménykedünk: várakozásunkban egyszer csak mellénk áll az Úr.