Egy kis szerénytelenséggel közeli rokonnak, vagy inkább családtagnak is tekinthetném magam, hiszen az Újvidéki Rádió 55 évéből 45-öt együtt töltöttünk. Arra meg egyenesen büszke lehetek, hogy az akkor - és talán ma is legnépszerűbb műsorban, az Újvidéki Rádió Faluműsorában kezdtem újságírói pályafutásomat. Szabadkai lévén a faluhoz viszont csak annyi közöm van, hogy falun (Gunarason) születtem. Ami viszont nem volt mellékes, mert amikor az akkori szerkesztő, Balázs Piri György megtudta, hogy apámnak öt, anyámnak viszont hat testvére van, beszorozta ezt a sógorokkal, sógornőkkel, nagybácsikkal, nagynénikkel, szomszédokkal, távolabbi rokonokkal, és arra a megállapításra jutott, hogy már csak miattam is legalább 200 állandó hallgatónk lesz szülőfalumban! És ezért vett a Faluműsor munkatársai közé.
Hálás is vagyok ezért, mert a Faluműsornak köszönhetően ismertem meg szűkebb hazámat, Vajdaságot, elsősorban magyarjait, akiknek akkor még eszükbe sem jutott a kettős állampolgárság gondolata. Örültek annak, hogy a rádió és a rádiósok magyarul szóltak hozzájuk. Pillanatok alatt híre terjedt a faluban: megjöttek a rádiósok! Azok a rádiósok, akiket most nemcsak hallhatnak, hanem láthatnak is. Az egyik mindenképpen komoly férfi benyomását keltő kollégámra rá is kérdezett a kocsma söntésének támaszkodó hetykebajszú magántermelő: ,,Hát akkor maga lenne a Gubik Mira?" Kollégám kezében félúton megállt a pálinkáspohár, de kivágta a rezet, és így válaszolt határozottan: ,,Tatám, én a Hertyán Aranka vagyok". A vidám nevetés ellenére a kérdező azért még megjegyezte: ,,Azt hittem, hogy Hertyán Aranka nő"...
Megtörtént azonban, hogy némely házakban bezárták előttünk a kaput - amit faluhelyen ritkán tesznek. Minthogy a rádiósok az előfizetést jöttek begyűjteni. Éppen nem volt pénz a háznál, és nem akartak szégyenkezni. Máshol viszont lelkendezve vártak, és azonnal vezettek a szobába, hogy javítsuk már meg a rádiót, mert nem akar szólalni. Ha már rádiósok vagyunk. Nem tehettünk mást, mint sokatmondóan hümmögtünk, majd rácsaptunk egy nagyot a rádióra. És bizony volt, amikor meg is szólalt. Ilyenkor megbecsült szakemberként távoztunk. Egyik fiatal - akkor még fiatal - munkatársunk még tévéantennát is szerelt, a padláson mászkálva, mert ugye ő rádiós, és ért hozzá. De néha a gazdasszony így utasított bennünket: az uram ott van az istállóban, a bikákat eteti. Kék micisapka van a fején, könnyen felismerik.
Valamikor Svédországból is kaptunk leveleket, hogy Németországról és Magyarországról ne is beszéljünk. Ma már sajnos, esetleg csak Zentáról, Kanizsáról, Debelyacsáról, Kupuszináról, vagy Székelykevéről. Mert odáig hallatszik az Újvidéki Rádió. És mind gyakrabban merül fel a kérdés, hogy mit is ünnepeljünk. A Rádió születésnapját, vagy nyugdíjaztatására készüljünk? Közben tehetetlenül várjuk a végkimenetelt, hogy ki fogy el előbb: a vajdasági magyar hallgatók vagy az Újvidéki Rádió magyar műsorai.