Vérrel van tele a sajtó. A fegyverek sötét árnyéka vetül rá az emberek életére, és a médiában olyan eseményekről olvashatunk, amelyekről korábban el sem tudtuk volna képzelni, hogy valósággá válhatnak. A megölték, lelőtték, agyonverték szavak már nem hatnak megfásult ingerküszöbünkre. Hűvössé váltunk, ahogy napról napra egyre többször találkozunk velük. Tapintható közelségbe került hozzánk az agresszió, az emberi erőszak a mindennapunk szerves részévé vált. De túltelítődtünk, és már meg sem lepődünk. Az érzelmi zsibbadás és a fásultság veszi át a helyét annak az érdeklődésnek, amelyet egykor e hírek iránt éreztünk.
A hétvégén Szabadkán oltották ki egy huszonegy éves fiatalember életét. Lelőtték. Az eset egyszerű verbális konfliktusként indult, de gyorsan átcsapott testi erőszakba. A két, fiatal férfiakból álló csoport közti, benzinkúti verekedés halállal végződött: miután elhajtottak, az egyik autóból rálőttek a másikra, és a fiú életét vesztette. Mindezt az öccse is végignézte, tehetetlenül.
Az ilyen események a számos kérdés mellett jogos aggodalmakat is felvetnek: Vajon honnan származik a fegyver, és honnan a bátorság meghúzni a ravaszt? Kik ezek az emberek, és miért válnak erőszakossá? És mik azok az okok, amelyek arra késztetik őket, hogy ilyen tragikus tetteket hajtsanak végre? Kérdések, melyek válaszok nélkül maradnak.
Szerbiában az előző tanév végét sem a nyár hozta el, hanem az iskolai lövöldözés miatt vált szükségessé az oktatás kényszerű befejezése. Belgrádban egy akkor még tizennégy év alatti diák megölte kilenc társát és az iskolaőrt. Háromnapos nemzeti gyászt hirdettek, melynek kezdetén újabb fegyveres mészárlás rázta meg az országot. Akkori statisztikák szerint Szerbia 100 lakosára 39 fegyver jutott. Nagyszabású fegyverbeszolgáltatási akciót hirdettek, és a polgárok több mint 100 000 fegyvert és robbanóeszközt adtak át a rendőrségnek. A jelek szerint mégsem eleget. Tudják ezt a belügyi szervek munkatársai is, hiszen házról házra járnak fegyverek után érdeklődve. A napokban például az egyik Tisza-parti városkában az ismerősömhöz kopogtattak be, és egy 1984-ben keltezett dokumentum alapján a már nem létező légpuskáját keresték. Eközben pedig olyan szabadkai képek kerülnek fel a közösségi oldalakra, ahol migránsokat láthatunk gépfegyverrel a vállukon.
Az a benyomásom, hogy rossz helyen keresgélnek, és van egy olyan érzésem is, hogy az életünk már soha nem lesz a régi. Valóban kénytelenek leszünk hozzászokni a rosszhoz?
