* Mikor és hogyan került kapcsolatba a zenével, a hegedűvel?

— Kilencéves koromban kezdtem el Zentán a zeneiskolát, ott végeztem el az alsó fokot. Széchenyi László megboldogult tanáromat soha nem felejtem el. Közben láttam a szüleimen, hogy anyagilag mire képesek, ezért azt mondtam, hogy a tanulmányaimat nem folytatom tovább, mert azt nem tudták volna finanszírozni. Így elmentem fémesztergályos-tanoncnak, ezután dolgoztam is egy évet mint segéd. Mindeközben, a zeneiskola elvégzése után játszottam abban a zentai zenekarban, amely Cvitkó Ferenc vezénylete alatt működött. Amikor pedig Cvitkóék átjöttek Adára, itt lett igazgató, azt mondta, hagyjam ott a szakmát, és majd rendez nekem ösztöndíjat. Az adai Bartók Béla Alapfokú Zeneiskolától meg is kaptam az ösztöndíjat, és így volt lehetőségem továbbtanulni. Szabadkán befejeztem a zenei középiskolát, majd pedig Belgrádban a zeneakadémiát.

Birkás János

* Milyenek voltak a belgrádi évek?

— Adáról állandóan utaztam, mert az akadémia mellett a zeneiskolában tanítottam. Éjszaka 2.30-kor kezdtem gyakorolni, reggel 7.30-tól voltak óráim. Kitartásra volt szükség, mert naponta minimum három-négy órát kellett gyakorolni. A középiskola elvégzése után kezdtem tanítani 1966-ban, és ’69-ben, amikor úgy láttam a tanulóimon, hogy már képesek a csoportos zenélésre, alakítottunk egy szimfonikus zenekarra hasonlító együttest. Itt természetesen kültagok is játszottak, klarinétos, meg amit nem tanítottunk itt abban az időben. Ez a szimfonikus zenekar három-négy évig működött, és utána alakítottuk át revüzenekarrá, így a repertoár is nagymértékben megváltozott. Néhány évre rá, valamikor a ’70-es években pedig megalakítottam a Bartók Vonós-kamarazenekart is. Jártuk az országot, a régi Jugoszláviát, szép sikerekkel. Ez akkor természetes volt, de ehhez bizonyos színvonalat el kellett érnie a csapatnak. Az volt a legemlékezetesebb, amikor lejutottunk a tengerpartra, és ott léptünk fel. Szép emlék Rovinj és Poreč, de Szarajevó és Ruma is emlékezetes. Volt időszak, amikor az akkori adai Merkúr tánccsoport tagjaival közösen léptünk fel, ők táncoltak, mi zenéltünk. Szívesen fogadták ezeket a fellépéseket, és mindenki örömmel hallgatta. Nagyon jó volt.

* Az új zenekar miben volt más?

— A revüzenekarral könnyűzenét játszottunk, a kamarazenekarral viszont komolyzenét, és ezzel is szép sikereket értünk el. Viszont mindkét zenekar működésének a vészterhes ’90-es évek vetettek véget, amikor ugyanis kitört a háború, vége lett mindennek, mindenki szanaszét szökött. Akkor a hegedűtanárkodás mellett már igazgatóként is ténykedtem az adai zeneiskolában. Három év múlt el zenekar nélkül, nem bírtam tovább, és mondtam a kollektívának, hogy alakítsunk kórust. A dolgozók több mint fele csatlakozott is az énekkarba, így jött létre 1993-ban a Musica Humana Kamarakórus, mely hamarosan fennállásának harmincadik évét ünnepli. Lippai Mónika volt a karmester, én meg tenorként énekeltem. Rendszeres résztvevői voltunk a Vajdasági Magyar Kórusok Találkozójának, és szép sikereket értünk el. Az énekkarral jártunk Csehországba, Romániába, Bulgáriába. Negotinban rendezik meg évente a Mokranjac-napokat, oda csak úgy jut el egy kórus, ha a zsűri előzőleg egy beküldött felvétel alapján jóváhagyja a szereplését. Egyik évben ott is felléptünk, az is felejthetetlen számomra. Sok helyre utaztunk még, és a magyarországi kórusokkal is jó kapcsolatot építettünk ki. Tíz év után, 2003-ban vettem át a karmesteri pálcát, és 2017-ig voltam a kórus karmestere. Sokat jártunk Budapestre, megboldogult dr. Szöllősy Vágó László, a Vajdasági Magyar Művelődési Szövetség főtitkára szervezésében. Szintén az ő felkérésére 2001-ben levezényeltem a kamarazenekarra és kórusra írt Ómagyar Mária-siralom ősbemutatóját, mely művet két helyszínen is előadtunk, Budapesten kívül az aracsi pusztatemplom falai között. Ezek nagyon szép emlékek.

* Az adai zeneiskolán túl a helyi Szarvas Gábor Könyvtár igazgatója is volt.

— Már azt sem tudom megmondani, pontosan meddig voltam igazgató. Két-három évig talán. Nem volt az annyira fontos, inkább a zene érdekelt. Az igazgatói ténykedés mellett én tanítottam is, és a zeneoktatás volt az, ami mindig is lényeges volt számomra.

* Meddig tanított, mikor került tokba a hegedű?

— 2007-ben mentem nyugdíjba, aztán még hegedülgettünk az egyik kollégával esküvőkön, a városházán, de a hangszer már négy-öt éve ott áll a sarokban. Már nem tanítok, arra azonban nagyon büszke vagyok, hogy huszonegy-két diákom ment tovább a zenei pályán, és ők most mind hegedűn játszanak. Voltak viszont olyan tehetséges tanulóim is, akik végül nem ezt a pályát választották. Ha egyszer adná az Isten, mindenkit átölelnék, nagyon büszke vagyok rájuk! Én azt mondom, hogy ha egy tanár valóban szereti, amit csinál, akkor szívét-lelkét beleadja abba a munkába, és azon van, hogy a gyerek olyan legyen, aki mindenhol megállja a helyét, bármilyen megmérettetésen. Mi országos versenyeken vettünk részt annak idején, és a tanárt mindig a diákjai alapján osztályozzák. Ha egy tanuló megnyerte az első díjat, akkor azt mondják, na ez a tanár jó, ez erre való. Ha sosem viszem el a versenyzőt, akkor nem tudják, ki vagyok.

* Nem hiányzik a hegedű? Lesz még alkalom, amikor előveszi, és muzsikál rajta?

— Néha ki szoktam nyitni, de csak azért, hogy megnézzem, benne van-e még a szőr a vonóban. Olyan ez, mint amikor egy élsportoló nem edz, és elveszíti a kondícióját. Én is így érzem magam.

* Egy tanár sikeréhez viszont tehetséges diák is kell. A tehetség pedig csak akkor ér valamit, ha társul hozzá szorgalom?

— Pontosan. De azt a tehetséget föl kell fedezni. Jó érzés, hogy csellistákat is tanítottam. Kettőt közülük országos versenyekre is vittem, és díjakat is nyertek, pedig nekem halvány fogalmam sem volt a csellóról. A hegedű alapján tanítottam őket csellón játszani, és a gyerekek rendkívül tehetségesek voltak. Akartak. Ez egy külön kategória az életemben.

* Szigorú tanár volt?

— Nem kellett annak lenni. Mindig úgy gondoltam — nemcsak a hegedűórán, hanem mindenhol —, hogy a gorombáskodásnak nincs értelme, az csak kontraeffektust szül.

* A járvány miatt ritkábbá váltak a koncertek, a zenei események. Mivel teltek/telnek a napjai?

— Az a szerencse, hogy vannak YouTube-felvételek, azokat hallgatom. Ilyenkor beleborzongok, libabőrös leszek. A zene szeretetét nem lehet elfelejteni, az ember nem tudja túltenni magát rajta. Általában komolyzenei felvételeket nézek/hallgatok, de kóruszenét is, mert az egy külön kategória számomra. A mi saját felvételeinket pedig nyilvánvalóan más szempontból nézem, mint a többit. Szerencsére abból is van szép számmal, így emlékezetesek maradtak a megörökített pillanatok.

* Milyen tervei vannak még az életben?

— Nekem így, hetvenkilenc évesen már nem nagyon vannak terveim, inkább kívánságom lenne: javuljon meg ez a helyzet a világban meg a környezetünkben, és éledjenek föl újra az együttesek.