Na jó: tévé helyett a laptopomon bámulom a sorozatokat, kvízműsorokat, néha még aludni is elfelejtek. Agatha Christie és Elena Ferrante nem is ponyva. Az a kínai zacskós tészta azért kivétel, mert isteni. Pontosan tudom, mi az a Szívek Szállodája, s azt is, hány évada volt. A múltkor nem volt nálam textilszatyor, valamiben haza kellett hozni a dolgokat.

Nemrég Magyarkanizsán üldögéltem az Art Caféban, és olvastam. Egy régi, kedves ismerősöm lépett oda hozzám, hogy nem akar zavarni, érdekli, mit olvasok. Mondom, egy Elena Ferrante-regényt. Erre azt a választ kaptam, hogy na, most csalódtam benned. Azt sem tudtam eldönteni, hogy ezt komolyan gondolja-e, vagy csak poénnak szánta. Elgondolkodtatott. Vannak emberek, akik már nem olvashatnak mást, csak Dosztojevszkijt, Hamvas Bélát, esetleg József Attilát? Avagy én olyan embernek tűnök, aki nem olvas krimit, ponyvát, sikerkönyveket? Mondjuk, ez lehet jó is, hiszen ezek szerint talán már egy bizonyos szint fölött vagyok. Mégis.

Jobb óvatos duhajnak lenni, ha önfényezésről van szó, másrészt jobb lenne nem ítélkezni másokon, amíg nem tartottunk egy részletes önvizsgálatot. Esterházy Péter írja: „Egy bizonyos szint fölött nem süllyedünk bizonyos szint alá.” Ezzel egyetértek. De ki határozza meg a szinteket? Mi magunk? A társadalom? Az egyetem? A baráti társaságunk? Belefér-e a minőség fogyasztásába néha egy kis „guilty pleasure”? Amíg nem billen át a mérleg nyelve, addig én megbocsátom magamnak, hogy egy fárasztó nap után néha jólesik valami blőd filmet megnézni, vagy amikor túl lusta vagyok főzni, az a zacskós akármi is megteszi, s nem köpöm magam szemen azért, mert nyaraláskor mindig van nálam egy krimi is.

Úgy éreztem, itt és most coming-outolnom kellett néhány bűnös élvezeti szokásomat illetően! Büszkén vállalom. Vállalja ön is! Főleg egy bizonyos szint után. Akkor, amikor már tudja, hogy mi mihez képest blőd, s mi mihez képest számít könnyed, „olcsó” testi-lelki tápláléknak. De akkor bátran.