Már jócskán túl vagyunk a Vajdasági Magyar Amatőr Színjátszók XVI. Találkozóján. Mögöttünk maradt a mozgalom legrangosabb rendezvénye, melyen 17 színjátszó társulat vett részt (kilencnapos volt a nemes vetélkedő), mögöttünk maradt az ünnepélyes eredményhirdetés, a bírálóbizottság szokásos értékelése, a hálás péterrévei közönségnek (Péterréve volt az idei találkozó házigazdája) a fellépő társulatok előadásai iránti őszinte érdeklődése, lelkes fogadtatása, valamint az a rendszeres sajtóvisszhang is, amely előadásról előadásra példaértékű módon követte a találkozón való történéseket.
Mindenesetre most, így utólag, hivatkozva a találkozón látottak, tapasztaltak elemzéseire, mérlegeléseire, csak azt mondhatjuk, hogy a kilencnapos péterrévei rendezvény ezúttal is színjátszó mozgalmunknak nemcsak létjogosultságát, hanem mind erőteljesebb kibontakozását is igazolta a szó igaz értelmében.
Túl vagyunk tehát még egy igen jelentős rendezvényen. Ez persze nem jelenti, nem jelentheti azt, hogy a következő találkozóig ne foglalkozzunk a mozgalommal. Ellenkezőleg! Műkedvelő színjátszásunk megérdemelné, hogy ne csak kampányszerűen, egy-egy találkozón foglalkozzunk vele. Élek is mindjárt az alkalommal, és megfogalmazok néhány gondolatot színjátszóinknak a találkozóval kapcsolatos műsorpolitikájáról.
Amióta 17 évvel ezelőtt a Vajdasági Magyar Művelődési Szövetség életre keltette színjátszóink találkozóját, azóta minden esztendőben, a mozgalom legrangosabb rendezvénye után, a műfaji sokszínűség volt az, amit örömmel üdvözöltünk. A péterrévei kilencnapos rendezvény után sem mondhatunk mást. Azt sem szabad azonban elhallgatni, hogy sajnos vannak (szerencsére mind kevesebben), akik valahogy nem tudnak ''megbékélni” ezzel a műfaji sokszínűséggel. Úgy gondolják, azt állítják, hogy a műkedvelők nem játszhatnak mindent, hogy képességeik korlátozottak, már ami a komolyabb, bonyolultabb színpadi szövegek színpadra állítását illeti. Érdekes azonban, hogy egyfajta kettősség tapasztalható azoknál, akik szinte állandó jelleggel kétségbe vonják a műkedvelő színjátszók darabválasztását: különösen a múltban, de napjainkban is egyrészt azon ágálnak ugyanis, hogy a műkedvelő színjátszók (különösen a falusiak), a népszínművek világában ''vergődnek”, hogy giccses, üres, jellegtelen darabokkal ''butítják” a közönséget. Aztán, amikor jobban kezdtek odafigyelni a színjátszó csoportok munkájára, rádöbbentek, hogy azért mégsem úgy állnak a dolgok, ahogyan azt ők elképzelték. Ezért aztán változtattak a taktikájukon. Tovább támadták ugyan a színjátszók darabválasztását, de már egészen más szempontból. Azt hangoztatták (s hangoztatják ma is, de szerencsére mind ritkábban), hogy meg kellene szabni, meg kellene határozni, hogy mit játszhatnak a műkedvelő színjátszók, és mit nem.
Egy-két példát is említek. A péterrévei színjátszók évekig főleg a szórakoztató műfajt részesítették előnybe (vígjáték, népszínmű, zenés darabok). Két évvel ezelőtt, nem kis meglepetésre Dürrenmatt rendkívül összetett szövegű A fizikusok című drámáját tűzték műsorukra. Persze színjátszásunk ''jóakarói” reagáltak is mindjárt, természetesen kétségbe vonva a darabválasztás helytállóságát. A fizikusok színrevitele egyébként igen nagy sikert aratott a Vajdasági Magyar Amatőr Színjátszók XIV. Találkozóján (2009-ben). Aztán itt van például a bácskertesi Sturcz József Színjátszó Csoport rendhagyó előadása, az Ének az esőben című világhírű musical. Kétségkívül Bácskertes a zenés műfaj fellegvára. Évek óta színvonalasabbnál színvonalasabb operettekkel, zenés darabokkal lepik meg a közönséget a bácskertesi színjátszók. S hiába ''szisszentek” fel egyesek, gondolván és mondván, hogy egy ilyen világhírű musical mégsem a falusi színjátszóknak való, a bácskertesi színjátszók (az idei péterrévei találkozón) nemcsak a közönséget, hanem a bírálóbizottságot is meglepték érett, szép, kidolgozott és persze színvonalas előadásukkal.
Példázgathatnék tovább, de azt hiszem, hogy szükségtelen. Aki ismeri, aki figyelemmel kíséri színjátszó mozgalmunkat, az tudja, hogy a színvonalával, műfaji sokszínűségével igen jelentős szerepet tölt be művelődési életünkben.
A műfaji sokszínűséget említem jóval a péterrévei találkozó után, éspedig nemcsak azzal a szándékkal, hogy újból, ki tudja hányadszor, színjátszóink darabválasztási szabadságát hangsúlyozzam, azt, hogy a vajdasági színjátszók több évtizedes mozgalmában sohasem volt szó arról, hogy esetleg valamiféle ''dekrétum”-mal kell meghatározni, mit játszhatnak és mit nem színészeink. Mondom, hogy nemcsak erről akartam újfent szólni, hanem arról is, hogy éppen ennek a műfaji sokszínűségnek hála évről évre mind több és több fiatal kapcsolódik be a mozgalomba - az idei találkozó is ezt bizonyította! S ezt a ''jelenség”-et mindannyian jóleső érzéssel tapasztaltuk, tapasztaljuk, és remélem, hogy a jövőben is tapasztalni fogjuk. S ugyancsak remélem, hogy nem az ilyenkor megszokott szélcsend jellemzi majd a következő találkozóig tartó időszakot. Színjátszó mozgalmunkkal folyamatosan foglalkozni kell, kellene.