A közelmúltban két igen tetsző, számomra jelentős színikritikát olvastam. Az egyik Molnár Krekity Olga tollából a Hét Nap hasábjain jelent meg Sírkövek vagyunk, kakaó az életünk címmel, a másik Raffai Ágnes Eper és pezsgő helyett sírkő és kakaó című kritikája, mely a Magyar Szóban kapott közlési lehetőséget. Az egyik is és a másik is Eörsi István Sírkő és kakaó című előadásának topolyai bemutatóját méltatja. A topolyai Mara Amatőr Színház Eörsi-előadását Kálló Béla neves színművészünk állította színpadra.
Hogy miért említem, és főleg miért nevezem jelentősnek ezt a két színikritikát, azt igyekszem most néhány mondatban megfogalmazni. Színjátszó társulataink produkcióival az elmúlt néhány esztendőben nemigen foglalkoztak azok, akiknek esetleg ez volna a dolguk (nemcsak a színikritikusokra gondolok, hanem a különféle médiumok munkatársaira is). Ha mégis akadt, aki arra vállalkozott, hogy színjátszóink egyik-másik társulatának a bemutatóját méltassa, akkor azt csak amolyan tessék-lássék módon tette. Ennek az a magyarázata, hogy az írásra kényszerített szerzők beérték azzal, hogy amolyan tetszik, nem tetszik alapon írjanak az előadásról. (Persze, egy-két kivétel azért akadt.)
Ehhez mérten tartom jelentősnek az említett két színikritikát, mert az egyik is és a másik is érdemben foglalkozik a topolyaiak előadásával, vagyis minden előítélet nélkül (az amatőrök státusára gondolok) a látott produkció minden elemét figyelembe véve (rendezői és színészi teljesítmény, szöveg, zene, díszlet stb.) fogalmazza meg alapos szakmai elemzés után értékítéletét.
Úgy vélem, hogy az ilyen átfogó, minden részletre kiterjedő szakmai elemzésre nagyon nagy szüksége van, illetve lenne színjátszó mozgalmunknak. Persze, nemcsak időnként, hanem folyamatosan megjelenőkre.
Hogy miért tartom olyan fontosnak az ilyetén való szakmai segítséget? Egyszerűen azért, mert felhívja a figyelmet arra, hogy például a különféle színházi irányzatok, stílusok alkalmazásakor mire ügyeljenek színjátszóink, hogy megtalálják a járható utat. Aztán ott vannak maguk a színjátszók. Tudjuk, ugye, hogy az amatőrök hite és lelkesedése erősebb, mint a művészi eszközkészletük, technikai tudásuk. Ezért aztán, ha nehezebb színészi feladatot bíznak rájuk, a kishitűség szegődik melléjük. S ez bizony gátolja őket tehetségük egészséges kibontakozásában. Ha azonban azt tapasztalják, hogy őszintén és komolyan foglakoznak velük és színpadi teljesítményükkel, hogy figyelemmel kísérik munkájukat, hogy beszélnek, írnak róluk, méghozzá érdemben, és hogy bízik bennük mind a rendező, mind a közösség, akkor eloszlik az a bizonyos kishitűség. Ennek eredményeképp a színjátszók megerősödött önbizalommal, folyamatosan képezve magukat a legnagyobb színészi feladatokat is örömmel vállalva igyekeznek helytállni a színpadon, és rászolgálni a bizalomra.
Lehetséges, hogy kissé „túlmagyaráztam” a mondanivalómat. E két kritika után azonban azt érzem: milyen jó is lenne, ha gyakrabban olvashatnék ilyen vagy ehhez hasonló, műkedvelő színjátszóink előadásaival foglalkozó méltatást. Színjátszó mozgalmunk határozottabb, színvonalának nagyobb fokú fejlődését segíthetné elő... Színjátszóink mindenképpen megérdemelnék, hogy számon tartsuk tevékenységüket és azt érdemben minősítsük.