Pásztor Istánnal, a VMSZ elnökével készült év végi interjúnk a kulisszák mögül kísérli meg az időszerű kérdéseket boncolgatni.
* Megtörési, behódoltatási kísérlet? Miről szólt az ön számára a nagy vihart kavart költségvetési vita?
- Az általános értékelés szempontjából két fontos mozzanata volt ennek az évnek. És vélhetőleg a következő évekre is áttevődik majd. E két jelenség párhuzamosan zajlik, s ellentétes irányokból generálódik. Van egy folyamatos megtörési ambíció. Ezt nem mi generáljuk, ennek mi vagyunk a célpontjai. Ezt a legerősebb koalíciós partnerünk, a Demokrata Párt generálja. A cél a VMSZ-nek a beállítása a csatlósoknak abba a sorába, amelyben jelenleg a G17, a Szociáldemokrata Liga vagy a horvát nemzeti közösség pártja található. Lehetne ezt az utat követni, s ez bizonyára nagyobb nyugalommal járna. De ebben az esetben a VMSZ és a magyar közösség is feladná prioritásainak önálló megfogalmazását és azok megvalósítását. Ennek azonban eddig sem voltam és ezután sem leszek a híve, támogatója. E jelenség eklatáns példája a költségvetés kapcsán kibontakozott nézetkülönbség. A történteket sokan félremagyarázva azt állítják, hogy mi összeférhetetlenek vagyunk, meg hogy dacból tesszünk lépéseket. Ennek a valósághoz semmi köze nincs. Vannak olyan momentumok, amelyektől nem lehet eltérni. Azért nem, mert elveszítjük azt a pozíciót, amelyet évek hosszú során kínkeservesen küzdöttünk ki magunknak. Ami nemcsak a talpon maradásra, az önállóság megőrzésére vonatkozik, hanem a hitelességre is. Ennek lényege az, hogy amit a közéletben kimondunk, annak a megvalósítása számon kérhető legyen. Ez a hosszú távú politizálás egyedüli járható útja. A megtörés és a hitelesség megőrzésének ambíciója pedig egymásra épülő, egymással párhuzamosan létező, de össze nem egyeztethető eleme az életnek. Ha az embert megtörik, attól fogva nem tud hiteles lenni. Ha hiteles akar lenni, akkor azonkívül, amit mond és megvalósít, a szabadsága megőrzéséhez is görcsösen kell ragaszkodnia, mert csak ebből a pozícióból fogalmazhatja meg a közösségi és a regionális érdekeket.
* Nem gondolja, hogy ez egy igen szövevényes helyzet?
- De igen, az. Ebben a fajta politizálásban igazán komoly partnereink nincsenek. Sem a közösségen belül, sem azon kívül. Egyedül maradtunk. Nem azért maradtunk egyedül, mert elüldöztünk magunk mellől mindenkit, hanem azért, mert a fentiek tükrében jóformán mindenki feladta az önállóság pozícióját. Viszont az emberek méltányolják ezt a kiállást. És itt nemcsak a magyar közösség tagjaira gondolok, hanem nagyon sok nem magyarra is, aki ilyen gondolatokat fogalmaz meg nekünk.
* Nézzük meg a konkrét eredményeket! Voltak?
- A konkrét eredményeket az elmúlt három hónapban számos esetben kiemeltem. Ezért nem szeretnék velük most részletesen foglalkozni. Ilyen a vajdasági statútum és a hatásköri törvény elfogadása, a negyvenes években történt események kivizsgálására létrehozandó történészbizottság, a nemzeti tanácsokról szóló törvény elfogadása és ezzel összefüggésben a magyar választói névjegyzék összeállítására tett erőfeszítések, a bírók és az ügyészek kinevezése... Ezek olyan eredmények, amelyek hosszú ideje várattak magukra, s amelyek mostanra születtek meg. Ebből a szempontból az idei évet nagyon sikeresnek élem meg közösségi szempontból is. Ennél jobb megoldásokat a jelen pillanatban nem lehetett megvalósítani. Az a fajta gondolkodás, ami arról szól, hogy ami nem ideális, az nem is kell, úgy gondolom, annyira beteges, hogy kár rá szót fecsérelni.
* A fenti témákat ezzel összefüggésben lezártnak lehet tekinteni?
- Ezekkel a lépésekkel semmi sem zárult le, hanem egy fontos közbülső állomás részét képezik. Egyrészt nyugvópontra hoztak bizonyos kérdéseket, másrészt pedig olyan új mozgásteret nyitnak meg, amellyel ennek tükrében élni kell. Ez egyben újabb feladatokat, újabb kihívásokat is jelent.
* Mindez komoly szervezőmunkát igényel. Van ehhez a VMSZ-nek megfelelő szervezettsége, belső struktúrája?
- Minderre nem lett volna lehetőség, ha a VMSZ mint párt belső szervezettségében, csapatként való működésében, összehangoltságában nem tudott volna felnőni a feladathoz. Az én számomra talán ez az egyik legfontosabb mozzanata ennek az évnek. Úgy tudunk különböző szinteken dolgozni, hogy mindinkább egy kerek egészet alkotunk. Ez nemcsak a tisztségviselőkre vonatkozik, hanem az egész pártstruktúrára. Ha ez nem lett volna, akkor szűk négy hét alatt nem sikerült volna több mint 117 ezer embert megtalálni és felírni a választói névjegyzékre.
* A párbeszéd szükségességét nap mint nap lehet hallani. Mintha a magyar pártok között ez megszakadt volna.
- Fontosnak tartom a párbeszédet. Ettől függetlenül a pártok között e tekintetben sajnos folyamatos az egymás melletti elbeszélés. Nem így a történelmi egyházakkal, az értelmiséggel és a civil szférával. Számomra ez az igazán fontos. Hogy a pártok miként beszélnek félre, hogy mindent megtesznek annak érdekében, hogy semmi se történjék, ez egy olyan körülmény, amit tudomásul kell venni, de nem kell túl nagy jelentőséget tulajdonítani neki. Azért nem, mert ezzel párhuzamosan zajlik a fent említett kedvező folyamat.
* Azért beszéljünk még egy kicsit a pártokról. Itt van például az idei év kétségkívüli sikere: az a történelmi bejelentés, miszerint a magyar és a szerb államfő kezdeményezni fogja a negyvenes évek eseményeinek kivizsgálását. Idehaza mintha agyon lett volna hallgatva ez a tény, sőt, erről figyelmet sem véve a közélet egy része továbbra is a régi sérelmeket fújja.
- A fentebb említett eredmények mellett ez a konkrét kezdeményezés azért is fontos, mert azt igazolja: nem igaz az, hogy mi egy tönkrement, lezüllött, hitevesztett közösség vagyunk, amelyet élhetetlen szülőföldre vetett a sors, s amelynek egy mostoha anyaországa van. Az idei év ennek épp az ellenkezőjét bizonyítja. Akik ezt nem ismerik el, önmaguknak hazudnak abban, hogy a világ nem változtatható meg. Ha nem is a rosszból az ideálisba, de kimozdítható. Amikor ezeket az eredményeket lepocskondiázzák, amikor lekicsinylő véleményeket fogalmaznak meg, amikor elhallgatnak tényeket, akkor önmaguknak hazudnak, mert továbbra is egy múlt időben élnek. Az is igaz viszont, hogy nehéz nekik ezeket az eredményeket elismerni, hiszen savanyú a szőlő. Ha nem így tennének, akkor be kellene ismerniük: húszéves közéleti tevékenységük jóformán egyetlenegy eredményt sem hozott. Hogy ezeket az eredményeket nem ők, hanem mások valósították meg. Nem lehetne tovább azt csinálniuk, amit most is csinálnak, hogy tizenöt éve folyamatosan ugyanazt szajkózzák. Számomra megmagyarázhatatlan, hogy bármi történjék is, a tizenöt éve megfogalmazott mondatok struktúrája, szerkezete az ő részükről továbbra sem változik.
* A névjegyzék kapcsán adatlopással vádolták meg a VMSZ-t. Az a sokat emlegetett és bizonyos körök által szidalmazott kérdőív mi célból készült?
- Próbáljuk meg ezt kibontani! A kitöltött adatlap egyik része a választói névjegyzékre való feliratkozást szolgálja. A másik része egy pluszadatsort tartalmaz, melynek kitöltése teljesen önkéntes volt. Ezek azért fontosak, hogy egyrészt tájékozódjunk: a közösség mit tart fontosnak, másrészt pedig megteremtsük a kapcsolattartás lehetőségét. A bíráló mondatok beleillenek abba az általános légkörbe, amiről az előbb beszéltem. Ugyanakkor mérhetetlenül cinikusnak és nevetségesnek is tartom. Az igazi kérdés: vajon hogy lehet az, hogy húsz éve, amióta létezik magyar politizálás e tájon, senki még csak meg sem kísérelte, hogy megkérdezze az embereket: mit gondolnak az életről, mit tartanak problémának, miről mi a véleményük. Miként lehetséges az, hogy eddig senki még csak meg sem kísérelt alapvető információt szerezni azokról, akiknek a nevében beszél, érdekképviseletet folytat, politizál. Az információszerzés azt a célt szolgálja, hogy megtudjuk, kik ezek az emberek, hol laknak, mivel foglalkoznak, mik a gondjaik, mi az érdeklődési területük, mi a fontos a számukra. Azt szeretnénk, hogy ezeket az embereket folyamatosan meg lehessen szólítani, hogy meg lehessen őket kérdezni: az adott pillanatban miről mit gondolnak. Azért az mégsem járható út, hogy valaki azt gondolja önmagáról, hogy egy íróasztal mellett ülve képes kitalálni, hogy a közösség tagjai mit gondolnak, vagy hogy mi a gondjuk, bajuk, mi bántja őket. Ezeknek az információknak a birtokában már most el lehet mondani, hogy az, amit egyesek feltételeznek a vajdasági magyar közösségen belüli prioritásokról, annak a realitáshoz az égadta világon semmi köze nincs. Mert mi megkérdeztük az emberektől, hogy mit tartanak fontosnak. És a válaszokból látszik, hogy az, amit egyesek a kérdések legfontosabbikának tüntetnek fel, az a prioritás szempontjából még az első ötben sincs benne. Nagyon örülök annak, hogy a 120 ezer ember közül mindössze ezerötszáz-kétezer utasította vissza a válaszadást. Az összes többi örömmel adta meg ezeket az információkat. Mi folyamatos kapcsolattartásra törekszünk velük, mert meggyőződésem, hogy ez a felelősségteljes, hiteles politizálásnak az alapja.
* A közelmúltban adták át a szabadkai Lifka-ház felújított épületét. Ennek van valami kultúrpolitikai jelzésértéke?
- A Lifka-ház bármennyire fontos is, igazságtalannak tartom, hogy ilyen mértékben kiemelkedik más létesítmények megvalósításának a köréből. Attól függetlenül, hogy beszűkültek a lehetőségek, volt itt út-, vízvezeték-, iskola-, templomfelújítások és sok minden más. Ezek egy-egy közösség számára legalább olyan fontosak, mint amilyen a Lifka-ház. A kultúrpolitikával kapcsolatban elsősorban nem nekem kell mondatokat megfogalmaznom. Ezt a Magyar Nemzeti Tanácsnak kellene megtennie. Az egészen biztos, hogy hamarosan el kell jutnunk odáig, hogy pártpolitikai álláspontok felett létrejöjjön egy olyan közösségi konszenzus, amely a kultúrpolitika, az oktatáspolitika, a művelődés és a tájékoztatás tekintetében hosszú távú, stratégiai csapásvonalakat határoz meg. A nemzeti tanácsnak a különböző álláspontok generátorának kellene lennie, amely álláspontok a hosszú távú építkezés céljából fogalmazódnak meg.