*  Végzettsége szerint Ön jogász, mégis az írás az, amiben ki tud teljesedni. Megtalálta már a miértre a választ?
— Hogyne! Nekem az írás a szerelmem, a szenvedélyem. A Hrvatska riječ hetilap újságírójaként gyakorlom is magam eleget benne. Az újságcikkek azonban nem elégítik ki a szenvedélyemet. Huszonnégy évesen megírtam az első könyvemet Moja klinka i ja címen. Ez egy szerelmes regény, amelynek a helyszíne szülővárosom, Szabadka, a szereplők és a történet viszont kitaláltak. Azóta tizenkét szerelmes és ifjúsági, valamint sportregényt és thrillert írtam. A célom az, hogy a könyveim olvasásakor az emberek szórakozzanak, jól érezzék magukat, ne a gondokon rágódjanak. Az én történeteim mind szerencsésen végződnek, pontosan azért, mert azt szeretném, ha az olvasó a mindennapi gondok közepette a könyveimhez „menekülne”, általuk ki tudna kapcsolódni. Azóta tizenkét regényem jelent meg.

* Könyveiben milyennek mutatja be Szabadkát?
— Igyekszem egy európai nagyvárosnak bemutatni, olyannak, amilyennek magam is látni szeretném. Ez természetesen nem azt jelenti, hogy kitalálok helyszíneket, hozzáadok vagy elveszek a város szépségéből, de mégis, aki olvassa, annak olyan érzése támad, mintha egy igazi metropoliszban járna. A történetből — aki ismeri a várost — könnyen ráismer a szabadkai helyszínekre, mert igyekszem hűen ábrázolni a történelmi jelentőségű épületeket, építészeti stílusokat, tereket, sétányokat stb.

* Legújabb könyvének, a Dogovoreni brak (Érdekházasság) címűnek a főszereplője egy hölgy. Hogyan tud egy férfi író azonosulni a női főszereplő jellemvonásaival, tulajdonságaival, lelki világával?
— Nagyon nehezen. Belebújni egy nő bőrébe, az ő szemén keresztül szemlélni a világot, a szerelmet, a férfiakat — bizony, nem könnyű. De nekem ebben is szerencsém volt, mert a nejem, Aleksandra sokat segített. Tőle sok mindent megtudhattam a női lélek mélységeiről. Ráadásul a húszéves lányom, Donna Diana is segített. Ő írói szemmel is méltatta a munkámat, hiszen tizennyolc évesen már megírta az első könyvét. Hiába, úgy tűnik, nálunk az írás szeretete öröklődik, édesapám, Milivoj Prćić ugyanis ismert író és újságíró volt.

* Regényeiből néhányat lefordítottak már magyar, angol, sőt olasz nyelvre is. Hogyan fogadják a könyveit külföldön?
— Ezt még korai lenne megmondani, de egyelőre úgy tűnik, hogy jól. Öröm számomra, ha a regényeimet más anyanyelvűek is olvashatják, hiszen valójában mindenkihez szólnak, nem csupán a horvát anyanyelvű olvasókhoz. A Wild Card című sportregényem bemutatóját például éppen Budapestre tervezzük február végén, és ezt a regényemet szeretném lefordíttatni magyar nyelvre és kínaira. Az első oldal már megvan kínai nyelven...

* Fél éve színdarabokat is írni kezdett. Melyikkel van nehezebb dolga: a színdarabbal vagy a regénnyel?
— Egyértelműen a színdarabbal, hiszen ott nagyon sok függ a szereplőktől, az ő játékuktól, hogyan tudják átadni mindazt, amit én közölni szeretnék a nézővel. A regénnyel sokkal könnyebb dolgom van: abban a saját szavaimmal megírok mindent, amire az olvasó figyelmét fel szeretném hívni, vagy amivel az érzelmeikre kívánok hatni. Igaz, hogy egy regény megírása akár több hónapba is beletelik, de szívesebben írok regényt, mint bármi egyebet. Eddig két színdarabot írtam, az egyiket, a Redefinisanje života (Átminősített élet) címűt Korponai Ibolya fordította le magyarra.

* Tervei között szerepel egy komédia, sőt filmforgatókönyv megírása is...
— Mivel én vidám természetű és jó humorérzékkel megáldott ember vagyok, arra gondoltam, írok egy komédiát is. Nekem ugyanis lételemem, hogy szórakoztassam az embereket, hogy — ha csak egy rövid időre is — kiszakítsam őket a gondterhelt mindennapokból. Ezenkívül a már megírt regényeim közül szeretnék néhányat megfilmesíteni, és a forgatókönyvet magam megírni. Remélem, lesz eredménye a munkámnak, és a színdarabjaim, illetve a filmjeim is olyan sikeresek lesznek majd, mint a regényeim — zárta a beszélgetést Dražen Prćić.