home 2024. március 28., Gedeon napja
Online előfizetés
Szeráfi történet, avagy az októberi fény
LOVAS Ildikó retró tárca(novellája)
2014.10.15.
LXIX. évf. 42. szám
Szeráfi történet, avagy az októberi fény

Feljegyzések nemlétező polgárságunk történetéből

Valamikor, talán több mint két évtizeddel ezelőtt meséltem arról, hogy: „nem szerettem volna, hogy végképp rám ragadjon az elmúlt város iránt egyfolytában vágyakozó szövegíró szűk — rojtosodó selyem, rühes macska szőréhez hasonlatosan kopott bársony, likacsosan sárga rüssös — ruhája. A folytonos üléstől, a szöveg fölötti görnyedéstől kiseggölődött, könyéktájt pötyögőssé vált ruházatomban akár egy szigorú megfigyelő, a levegőégben aranyosan sárgállva elrepülő sárkány leejtett szárnya, vagy annak is csak egy pikkelye...”

És azt írtam, hogy: „Annyi féltenivalóm volt az utóbbi hónapokban, években, hogy úgy döntöttem, éppen most, hogy már-már valóságossá váltak legszörnyebb félelmeim, hagyom az elmúlt időket, épületeket és embereket, amiket és akiket szavakba merevítve próbáltam itt tartani a magam és mindannyiunk épülésére, hagyom őket falakon gipszmintaként nyugodni: az újrakezdés lehetőségének formájaként; vásznakba merevülni: a rikító színek elvágyódásaként a város legkiválóbb helyén lévő csemegebolt hátteréből; kihasználatlan téglaívként hajolni: reménykedve abban, hogy a kihasználatlanság mindig jobb a megsemmisülésnél.”

Akkoriban, a kiüresedő, elhagyatottá váló városban, a valamikori erőt, erős sárkányt megidézve egyetlen kérdés merült fel az őszi tájban, a napsütötte októberi forróságban, a remegőn nyújtózó ökörnyálak közé ez feszült: „A város fölött régen átúszott aranyszínű sárkány szárnyának pikkelyéből nem születhet angyal? Az elmúltat szárnyaival őrizgető?”

Vajon ez a nosztalgia szomorkás mosolya volna?

Nem! Nem az emlékművek habarcsában az idő. Hanem: „homokban, vonatfüttyben, megérintett muskátli levelében, építőmunkások izzadtságában, a ránk rontó hivatalnokok pecsétgyűrűjének hideg villanásában, elcserélt télikabátok ijesztő súlyában, éjszakai géppuska ropogásában, kifosztott házakban, elhordott bútorokban, konfiszkált lovak emlékében.”

„Feledve a régi időket, a megértés vágyától hatalmasra nőtt sárkány-szerű testem helyett aprócska angyalkezeimet tördelném.”

Ezt írtam.

„Miközben a nyelvem az arany tisztaságában fürdő sárkány nehezéke. És végül: engem kell legyőznie az angyalinak, mert az ördöggel cimborálok, bálványimádó vagyok. Önmagam kell legyőznöm: nyelvem legyen öngyilkoló kardom, mellyel hatalmas, járművek kerekének csiklandozásától göcögve nevető testem miszlikbe aprítom.

Hát nem akkor silányítom nosztalgiává a halált, ha nem veszem észre, hogy minden máshová került?

Vagy tán mégis az emlékművek alatt vannak a halottak? És virággal kérhetünk bocsánatot az életükért?

Angyali ártatlansággal kardot fogunk a kezünkbe és virágcsokrot suhintunk össze ügyes mozdulatokkal — ezt mondtam a bezártságtól rühesen vakarózó macskának, végighúzva felfelé görbülő hátán a kezem, és hirtelenül nagyon meggyűlöltem, mert annyi élete van. És mert szőrgalacsinjaitól hozzá váltam hasonlatossá, magamat is meggyűlöltem. Éreztem, hogy nő, növekszik bennem az élet, ami pedig nem kell nekem, mert nincs benne kérdés.

Nem a kérdések tartják távol a halált?”

Ülök ebben az októberi tájban, várom az előttem sorakozó autók számának csökkenését, várom, hogy sorra kerüljek a határon, a határon várakozom, az októberi nyárban ökörnyál úszik be az autó ablakán, a határőr kezén pecsétgyűrű villan, a táj megváltozik. Eszembe jut ez a régi játék, ez a régi történet a szeráfról, az öregecske angyalról, egy macskákkal élő vénasszonyról, aki nem tesz mást, csak szavakat ölt egymásba, hogy megőrizze városát. Az emberek mentek. Azóta sem változott sok: az emberek jöttek és mentek. Határon telnek a napjaink. A peremen.

„Szélcsendes napokon, amikor hatalmas testemre nem fröccsen víz a szökőkutakból és csobogókból, olyan, akárha kiseggölődött és könyéktájt pötyögőssé vált ruhámban ülnék a szöveg fölött, régmúlt időket és embereket idézve, akár egy régi, aranyszínű sárkány szárnyának pikkelyéből idehullott megfigyelő, nem viaskodom rosszízű gondolatokkal öregecske angyalokról, akik ellenében meg kellene védeni a nosztalgiává silányított halált, kérdéseket föltenni, hogy értelmessé dagadjon az élet, az a gyötrődés, amely más helyeken érthetetlen volna...” — írtam akkor, és most is erre gondolok, ugyanezekre a szavakra, régmúlt idők nem létező történeteit, a nem létező polgárság emlékeit kajtatva jut eszembe, amit írtam akkor, „ha nem volna ilyen hatalmas a testem, tán föl is tudnék repülni, sárga hajam úszna a szélben, olyan volnék, akár egy aranysárkány vagy tán mint egy hatszárnyú angyal: szeráf”.

A szavak őrzik az életet az októberi tájban.

Hozzászólások
Hozzászólások
0
Hozzászólás küldése
1000 karakter áll rendelkezésére
A megjegyzésekben kifejtett vélemények a hozzászólások szerzőinek magánvéleményei, és nem tükrözik az internetes portál véleményét. A megjegyzéseket moderáljuk és jóváhagyjuk az általános szerződési feltételeknek megfelelően.
Támogatóink
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabjuk a tartalmakat és reklámokat, hogy működjenek a közösségi média funkciók, valamint hogy elemezzük a weboldal forgalmát. Bővebben a "Beállítások" gombra kattintva olvashat.
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabja az oldalon megjelenő tartalmat és reklámokat..