* A vajdasági magyar irodalmat születésétől kezdve viták jellemezték. Az érvek összeütköztetése rövid távon fájdalmas volt, hosszú távon viszont kialakította gondolkodó értelmiségünk értékrendjét. Az utóbbi időben mintha a vita abbamaradt volna, néha az az érzésem, hogy már nincsenek is vitapartnerek.
- Több oka van ennek az áldatlan állapotnak. Elsősorban is a politikában nagy volt az elitellenesség. Az értelmiség - főleg a középnemzedék - nem jelentéktelen része áttelepült Magyarországra. åk érzelmileg kötődnek ugyan a szülőföldhöz, de egyértelmű, hogy a mindennapok szellemi életében tevékenyen nem vehetnek részt. A megfogyatkozott itthon maradók közül sokan kívülállásra, szellemi exiliumra kényszerültek. Ugyancsak nem mellékes, hogy az itt maradt értelmiségiek többsége igen sanyarú körülmények között élte túl a nehéz időket. A létbizonytalanság - köztudomásúlag - főleg a fiatalokat sújtotta, akik elemi egzisztenciális gondokkal küzdöttek. Aztán a közmédiában történt tisztogatások megtizedelték az értelmiséget. Az értelmiségiek két csoportra szakadtak: vagy politikai funkciót vállaltak, vagy visszavonultak. Különös, hogy ebben a kényszerhelyzetben a többpártrendszer által létrehozott elefántcsonttornyokba vonulnak vissza máig az elkeseredett művészek, így az írók is, miután kiszorulnak a közéletből.
* Ha végigtekintünk a közéletben zajló vitákon, láthatjuk, hogy általában a kisstílűséggel elegy adok-kapok dzsentri mentalitás az, ami befolyásolja a közéletet. Nem új keletű dolog ez sem, viszont az utóbbi időben mintha a választóvonal teljesen átjárhatatlanná vált volna. Ott tartunk, hogy a különböző táborba sorolt emberek már nem is állnak szóba egymással.
- Ez így is marad mindaddig, amíg azt a téveszmét valljuk, hogy csak egy igazság létezik. Sajnos, az egypártrendszeri örökség mély gyökereket eresztett. Mihamarabbi szemléletváltásra lenne szükség! Csakis a plurális szellemi és kulturális tér kimunkálásával lehetne változtatni ezen az áldatlan állapoton. Megjegyezném azonban, hiszen az igazsághoz hozzátartozik, hogy éppen az elmúlt évben némi enyhülést tapasztaltam; úgy tetszik, javul a közérzet, a kirekesztő, durva hangok csillapodnak, mintha csíráját bontogatná a plurális kultúra. Amíg a magyar kissebség nem tud életképes pluralitásban létezni, addig vészhelyzet van. Értelmetlen ugyan, de bármely különbség civakodássá fajul. Egyre többször gondolok arra, hogy immár különböző táborok sincsenek, mivel radikálisan atomizálódott a szellemi élet. Mégis úgy tűnik, hogy mindenki a saját kalitkájában vergődik. Én például levelezek olyan vajdasági magyar értelmiségiekkel, akikkel eltérő nézeteket vallunk, mégis kölcsönös megbecsüléssel szólunk egymásról. Viszont ezek a levélváltások megrekednek a személyes kapcsolatok szintjén, mert hiányoznak a közös terek, ahova mindenki egyenrangúan léphetne be. Ezt a megállapítást azért merem megkockáztatni, mert a kilencvenes évek vákuuma után tehetséges emberek léptek a színre. Nem az egyéni teljesítményekkel van tehát baj, hanem azzal, hogy hiányoznak azok az intézményes keretek, a közös terek, amelyek vitára, párbeszédre ösztönöznének, ez pedig aztán a közgondolkodásra ható közös támpontokat teremthetné meg.
* Térjünk vissza még egyszer a kisebbségi létre. A kisebbségben alkotónak mások a feladatai, mint a többségben alkotó írónak, vagy csak kizárólag arra kell törekednie, hogy esztétikailag minél jobb és maradandó műveket alkosson? Korlátozódhat ez csupán a közvetítő szerep betöltésére?
- Véleményem szerint a kisebbségben élő csak a kvalitásaival juthat túl az előtte tornyosuló akadályokon. Ez akkor is érvényes lenne, ha a világ legjobb törvényei szerint élnénk, ha tehát a nemzeti viszonyok - ha nem eszményiek is, de - harmonikusak lennének. A kisebbségiek akkor is hátrányos helyzetben lennének, és ezt a körülményt is csak minőséggel, többletteljesítménnyel lehet legyőzni. A nemzeti kisebbség egyszerre él két világban, ez olyan állapot, amelynek megvan az előnye és a hátránya is, de amelyben egyszersmind keményen kell dolgozni. Vonatkozik ez az alapállás az orvosokra, az ügyvédekre, az írókra, a földművesekre, mindenkire egyaránt. Jobb körülmények között ez hivatást jelentene, a jelenlegi hátrányos megkülönböztetésben pedig kényszert. Ez az egyetlen kényszerűség, amivel meg kell tanulni élni, mert csak ez menthet meg bennünket. Több nyelvet tanulni, többet teljesíteni, mindig egy lépéssel előrébb kell lenni. Ez alakíthat ki közöttünk egy új közösségi érzést, ami sokkal több a közvetítői szerepnél. Nem érdemes örökké keseregni; hálátlan és felesleges a siránkozás, panaszkodás.
* Látott más kultúrákat, megélt más élethelyzeteket. Most mégis újra itt van, s a külső szemlélőnek úgy tűnik, mintha a szülőföldtől nem tudna elszakadni. Ez vajon egy életsors, vagy inkább tudatos választás?
- Megadatott ez a lehetőség, de igen későn, holott mindig arról ábrándoztam, hogy bejárom a nagyvilágot. A faluvégről jöttem, és magammal hoztam a plebejusi kíváncsiságot. Egy régi esszémben idéztem Cs. Szabó Lászlót, aki egyszer bölcsen megjegyezte: ''Tájtudomány, népismeret, falupolitika, munkatábor, arra szeretném figyelmeztetni jóhiszemű munkásaikat, hogy ama régi papok, akik életüket egyegy eklézsia kezébe tették le, úgy kezdték névtelen magyar pályájukat, hogy zsidó betűket véstek - és Descartes bölcseletét tanulták Utrechtben." Gyakran jut eszembe Márai is, aki Kassa leghűségesebb polgára volt, mégis minő borzadállyal írt a Garrenek művében a Városról. Ennek ellenére Kassa maradt életének és művének egyetlen biztos támpontja. A sorsom nem úgy alakult, hogy korábban sokat utazhassak, így inkább ábrándoztam arról a nagyvilágról, amelyet ők fiatalon megismerhettek. Azonban ugyanúgy, vagy még inkább ragaszkodtam a szülőföldemhez, legfőképp akkor, amikor az veszélyben volt. Még mielőtt 1991-ben lezárultak a jugoszláv határok, nem távoztam. Hívtak - nem mentem. Ugyanez ismétlődött meg 1999-ben a NATO-légitámadások előtt is. Maradtam. Nincs ebben semmi természetellenes, hiszen rajtam kívül itt maradt a többi 250 000 kisebbségi magyar is. Csak egy voltam a sok közül. Azóta is bosszant, mi több, üres fecsegésnek tartom, ha arról folyik a vita, hogy ki a jobb magyar. A történelem kegyetlen volt hozzánk mintegy húsz, illetve tíz évvel ezelőtt, viszont 250 000 ember tette le a vizsgát -színjelessel. Csak ezek után került sor arra, hogy őszülő fejjel világot lássak, hogy arra az útra térjek, amelyről álmodoztam. Tanultam és változtam, művelődtem és formálódtam, majd amikor hazatértem újvidéki magányomba, rá kellett döbbennem, hogy már nem vagyok olyan, mint amilyen voltam akkor, amikor útnak eredtem. Közben megjelent németül az Exterritórium című legutóbbi regényem, és fordítják az Egy makró emlékiratait is. Az Exterritórium családregény vagy esszéregény (hibrid műfaj, a szakma még nem helyezte sehová), explicite erről a kisebbségi drámáról szól. Felfogtam, hogy kicsi a világ, mindenhonnan láthatnak bennünket, de néma gyereknek az anyja sem érti a szavát.
* A mai fiatal alkotóknak milyen lehetőségeik vannak?
- A mai nemzedékeknek megadatott, hogy egyenes úton jussanak be a magyar irodalomba. Ez már önmagában is egy nagy előny, de hogy mennyi csapdahelyzetet rejteget, azt ők tudják a legjobban. Hiányolom azonban, hogy megszakadtak a szálak a szerb kultúrával. Azt gondolom, hogy a vajdasági magyar írónak egyszerre két terepen kellene ''verseny”-ben állnia, Budapesten és Belgrádban. Ez azonban csak egy kis része a feladatoknak. Szellemi értékeinkkel Európában is meg kell jeleníteni magunkat, hogy megtudják: méltók vagyunk a megbecsülésre, és ne csak a ''magyarverések” kapcsán halljanak néha-néha rólunk. Fennáll a veszély ugyanis, ha nem tudnak rólunk meg az értékeinkről, akkor a magyarverésekről szóló híreket, a kisebbségi létről szóló kesergéseket is félvállról veszik, legfeljebb gyorssegélyként egy furgon fájdalomcsillapítót kínálnak fel.
* Többségünket úgy szocializálták, hogy szeretjük, fenntartások nélkül elfogadjuk a definíciókat. Aztán évek múltán meglepődve tapasztaljuk, hogy az általunk elfogadott axiómák már nem feltétlenül állják meg a helyüket. Mégis magától adódik a kérdés: ki a polgár mostanában?
Töredelmesen be kell vallanom, hogy - szerencsémre! - én sem tudom a definíciót. Tudom, hogy ez mit jelentett a 19. században, de bizonytalan vagyok, ha arra kell válaszolnom, ki a polgár a 21.-ben itt és most. Miután feltetted a kérdést, megkísérlem eljátszadozni a gondolattal, és talán azt válaszolnám, hogy az alakuló polgári réteg ma valamiféle önállóságra vágyó, függetlenségre törekvő kín, vagy ahogy Thomas Manntól tanultam: balszerencse is. Száműzetés a tömegből.
* Szajbély Mihály a farmernadrágos próza magyar klasszikusaként aposztrofálta Önt 1992-ben. Másfél évtized távlatából mi maradt meg ebből?
A regények többnyire időről időre változtatják jelentésüket. Jómagam is nagyon kíváncsi vagyok feltett kérdésed válaszára, bár a témáról gyakorta eltöprengek, a megválaszolásig azonban még nem jutottam el. Szerintem a feleletre nem sokat kell már várni, hiszen negyven év után az első regényem. Kíváncsian várom, hogy Kornitzer László elkészüljön a regény német fordításával, amelyet aztán a berlini kiadóm 2010-ben majd megjelentet. Esterházy Péter annak idején a modern magyar próza egyik kezdeményezőjét látta meg a műben, Szajbély Mihály professzor pedig - véleményem szerint - ezen a nyomvonalon haladva nevezte farmernadrágos prózának. A regényt 65-66-ban írtam, vagyis a hatvannyolcas események előtt. Valamiképpen anticipáltam az új életérzést, amely 68-cal köszöntött ránk. Nem véletlenszerű, hogy akkoriban a ''fekete irodalom”-ba sorolták, ami az idő tájt igen elmarasztaló jelzőnek számított. Ezzel kapcsolatban Aleksandar Tišma (a neves szerb író, aki az Egy makró emlékiratai című regényemet szerb nyelvre ültette át) arra figyelt fel, hogy a regény mennyire kötődik a valósághoz. Sokan ezt nem vették észre, és emiatt a valóságot kérték számon tőlem; egyszerűen csak azért, mert akkor a valóságkép egészen más volt. Szerintem a kötet ma is aktuális, ezért várom érdeklődéssel fogadtatását a német nyelvterületen. Egyébként az ellentmondás határozta meg későbbi prózai alkotásaimat is. A valóságirodalom hívei a valóságot kevesellték nálam, és sokallták a modernizmust; a modernisták pedig sokallták a valóságot, és kevesellték a modernizmust.
* Ha már az Exterritóriumot említette: regényében szokatlan nyíltsággal ír a vajdasági magyar közösséghez fűződő alakuló viszonyáról, illetve az anyaország egykori és mostani helyzetéről is. Itt is mindent újra kellett tanulni, definiálni?
- Írói pályám kezdetén a tanulóévekben, a hatvanas évek elején, nekünk szinte semmilyen eleven kapcsolatunk nem volt az anyaországgal. Csak a hatvanas évek végén jöttek létre izgalmas, alkotóilag termékeny, de azért mégiscsak alkalminak jellemezhető kapcsolatok. Minőségi változást a rendszerváltás hozott. A 90-es években ránk törő szabadságnak is voltak azonban démonjai. A mi kis nyomorúságunk - újra Bibó! - akkor vált láthatóvá, amikor a kényszerítő körülmények megszűntek. Erről A nagy Közép-Kelet- Európai Lakoma bevonul a Pikareszk regénybe című regényemben írtam. Ez már a határokról szóló regény, a határok átlépéséről szóló tragikomédia. Magyar trauma. A rendszerváltás utáni mámor regénye. Faltól falig zászlókkal rohangáló, a hűségükkel kérkedő, nyulakra vadászó hősökről, a határok átlépéséből nagy cirkuszt, ''posztmodern lakomák”-at teremtő értelmiségiekről szóló mű, tele van - kevesen vették észre - Gombrowicz-idézettel és -motívummal, ami utal a már említett Bibó-féle közép-európai nyomorúságra, amitől - megkockáztatnám - nagyon nehezen szabadulunk meg. Attól félek, hogy a sorsunkba van írva.
* Parainézis regényét olvasva Damján Pál akár a mában is élhetne, nem feltétlenül mint volt kommunista káder. Már-már az az érzésem, hogy valóban ennyire abszurd világban élünk. A párhuzam csak az olvasó fantáziájának téves terméke, vagy mégis jó a laikus értelmezése?
- Megérzésemre hagyatkozva 1986-ban írtam ezt a regényt, amely előrevetítette a vészesen közelgő összeomlást, bár nem tudva, hogy mi következik majd utána. Ma - amikor ez semmiféle kockázattal nem jár - nagy divat lett az antikommunizmussal hivalkodni. Én azonban a témáról már 1969-ben azt írtam: a hagyományos baloldal szklerózisban szenved. A Parainézis regényemben - ezúttal belülről - emberi sorsokban szerettem volna ábrázolni ezt a drámát, és erre a célra nem volt elegendő egy ''rongy ember”, hanem olyan szereplőt akartam megformálni, akinek voltak nemes eszméi, ugyanakkor emberi nagysága is kétségbevonhatatlan. Léteztek olyan emberek, mint Damján Pál. Mindenütt. Nálunk is. A 20. században Európa legnagyobb szellemeire hatottak a Nagy Utópiaként érvényesülő kommunista eszmék. Ennek az idealista nemzedéknek a képviselője Damján Pál, aki megérte saját elképzeléseinek a szörnyű megvalósulását, mígnem a hatalom csapdájában vergődve számkivetett és kiközösített lett. Az utána következő nemzedékek már csak hatalmi technológiát láttak az eszményekben, a legfiatalabbaknak pedig az eszmények nélküli élet cinikus mottója maradt. Lehet, hogy tíz év múlva ugyanerre a felismerésre jutnak az új nemzedékek, csak más körülmények között. A párhuzam a jelennel tehát valószínű. Miért ne? Sohasem tanultunk a múltból, megérdemeljük tehát, hogy megismétlődjön.