Milyen szerencse, hogy István Márta csak 2006 után vitte ki Németországba Wilhelminenfeld—Vilmatér—Szaján gót betűs történetét, miután nálunk nem tudta senki sem átírni latin betűkkel. Ezt az anyagot a zentai születésű Szeli Valéria, a budapesti Országos Széchényi Könyvtár szakmunkatársa juttatta el hozzánk azzal a mindössze egyflekkes, tintával írt magyar szöveggel együtt, amelyet a falu akkori bírója írt alá. A latin betűs német szöveget Balassy Ildikó, a Zentai Történelmi Levéltár munkatársa fordította le magyarra. Szerencse, mert különben annak is lába kelt volna a parókia levéltárából.
Még 2006. augusztus 20-án, vagyis Szent István napján részt vettem a szajáni egyháztanács ünnepi értekezletén. Ekkor átadtam tartós megőrzésre a helyi plébánosnak azokat a dokumentumokat, amelyeket a Hívjuk az élőket, siratjuk a holtakat című, Szaján történetét földolgozó könyvemben használtam fel. Az átadásról három tanú aláírásával jegyzőkönyv is készült.
Azzal az elgondolással bíztam rá 18 okiratot, könyvet, újságot a plébániára, hogy ez a hely a legbiztosabb a tartós megőrzésre. Sajnos nem így történt: amikor négy évvel később újra a kezembe vettem a korábban vaskos dossziét, megrökönyödve láttam, hogy hiányzik belőle: 1. Az 48-as magyar forradalom és szabadságharc alkalmával megjelent Márciustizenötödike című pesti újság egy eredeti példánya, csak a másodpéldány maradt ott! 2. Az Ausztráliába kivándorolt magyarok sajtótermékének, a Magyar Naptárnak az 1957. évi kiadványa. 3. A Hungárya, az Ausztráliába kivándoroltak 1968-ban kiadott lapja. 4. Kálmány Lajos Szeged népe című harmadik kötete.
Az történt ugyanis, hogy a parókiára bejáratos személy a plébános úr távollétében elcsente a fölsorolt dokumentumokat, hogy fölhasználja őket a saját munkájában.
Megmaradt szerencsére a gót betűs történet, melynek magyar fordításából megtudjuk, hogyan vélekedtek a Dél-Bánságból 1851-ben Szajánba telepített németek. Ezek a németek, akik a falu keleti sarkában kaptak telkeket, hogy házat építsenek maguknak, 1861-ben megírták településük Wilhelminenfeld—Vilmatér és Szaján történetét is. Élvezettel olvassa az ember ezt a sok adatot tartalmazó leírást, mert ezek bizony szépen és terjedelmesen szólnak a szajáni magyarokról. Részletesebb ez a leírás, mint amit 1860. április 28-án Bezdány Mártony bíró és Paul Németh jegyző készített, és Szajány jelzésű pecséttel küldtek Budapestre.
A németek érdekes módon az évszakok rövid leírásával kezdik a történetírást, méghozzá a téllel: „Már hosszú évek óta nem volt nagy tél, kevés hó esik decemberben és januárban. A hóesés nemigen gyakori”. Nincsenek nagy viharok és záporesők. (Szerencsés emberek voltak, hiszen egy-két évtized múlva házakat betemető havazások voltak Szajánban.)
A tavasz márciusba kezdődik és akkor érkeznek a fecskék, a gólyák, a fürjek és megindul az élet a földeken.
Nyáron, júliusban és augusztusban a kánikula igen nagy. Valószínűleg a szikes talaj miatt. Júliusban befejezik a búza aratását, augusztusban kezdődik a dohányszüret. Évente 600-1200 mázsa dohányt termesztenek.
Az őszt azzal kezdi, hogy gyülekeznek a költöző madarak. A kukoricát szeptembertől novemberig szedik.
Milyen hiányosságokat láttak a németek? Szerintük a kertek nem alkalmasak főzelékfélék és burgonya termesztésére. Nincsenek szőlőültetvények. (Már megbocsássanak: Törköly Ferenc, e sorok írójának dédapja már 1860-ban szőlőt termesztett a Kermenyákon.) Hiányolják: nincs szórakozási lehetőség.
A szajáni asszonyok nagyon szorgalmasak és nagyon ízletes kenyeret sütnek. A szegényebbek kukoricaliszttel keverik a búzalisztet. Aki teheti, búzát vet, kevés kukoricát, zabot, árpát, kölest. A tejtermékeket maguk fogyasztják el.
Talán magukból indultak ki, amikor azt írták, hogy a szajániak általában háromszor étkeztek naponta. Bizony abban az időben sok családnak csak napi 1-2 étkezésre futotta. Azt is megtudjuk, hogy elég sok halat fogyasztottak. Nem is csoda, hiszen minden oldalról széles vizek fogták körül a határt.
Az állattenyésztést így írják le: „Az aprójószágból tyúkot, kacsát, libát tenyésztenek. Ebben a községben tulajdonképpen nincs lótenyésztés, csak 200 tenyészkanca van. A marhaállomány közepes, a sertés kevés, a juhból van több.”
Szajánban akkor 451 ház volt, mind nádfedeles, és mind fehérre meszelt falú. Lakosainak száma (tessék megkapaszkodni!) 3485 római katolikus és 19 zsidó.
A német leírás szerint a szajáni nép rendkívül barátságos és vidám természetű. Hangulatos névnapokat tartanak, és nagyon szépen ülik meg Szent István napját, amikor is templombúcsút tartanak.
Ezeket a fontos dokumentumokat és iratokat most az Ady Endre Művelődési Egyesületre bízzuk, tartós megőrzésre, hogy megmaradjanak az utókor számára.
