- Szabó Attila illusztrációja

Szabadság. Vajon mit jelenthet? Azt hiszem, reménytelen vállalkozás lenne kimerítően megválaszolni ezt a kérdést. Könyvtárakat lehetne megtölteni azokkal az alkotásokkal, amelyeket a szabadság eszméjéről írtak. Többféle szabadságfelfogás létezik; van vallásszabadság, szólásszabadság, akaratszabadság stb., és tulajdonképpen minden valaha élt gondolkodó, filozófus megfogalmazta saját szabadságfelfogását. A filozófiatörténet talán egyik legelvontabb szabadság-meghatározását a nagy német gondolkodó, Hegel adta meg: önmagával való azonosság a máslétben.
Úgy gondolom, hogy a szabadság mást jelent egy eszkimó indián és egy arab számára, és megint mást jelent e fogalom egy kereszténynek. A modern ember számára a politikai, társadalmi értelemben vett szabadság fogalmát valamikor a XIX. században fogalmazták meg, ami a következőképp hangzik: Isten, aki életet adott nekünk, szabadságot is adott hozzá. A Mindenható szabadnak teremtette az elménket is. Minden ember szabad kell, hogy legyen véleménye megalkotásában és argumentumában... - olvasható az Egyesült Államok fővárosában, Thomas Jefferson elnök panteonjának falán az idézet.
1848. március 15-én egy egész nemzet ébredt öntudatára, és állta útját az igazságtalanságnak. Azóta minden évben megemlékezünk e kor mártírjairól, de vajon hányan vagyunk, akik igazán tudjuk még, hogy véreink miért áldozták életüket?
Az azóta eltelt több mint 150 év után a magyar ember vajon szabadnak érzi-e magát?
FODOR Gábor palicsi hitoktató:
- A szabadság egy heterogén fogalom, többféleképpen lehet értelmezni. Fontosnak tartom a vallási szabadságot, amikor mindenki önként, önszántából vallhatja azt, amiben hisz, és ebben senki sem korlátozza. De számomra a szabadság a káros szenvedélyektől mentes élet is, hiszen ezáltal az ember szabadon tud dönteni. Továbbá szabadság az is, ha valakit a döntéseiben nem befolyásol senki. Természetesen az alapvető emberi jogok tiszteletben tartása is valamiféle szabadságot ad. Véleményem szerint a XXI. század embere alapjában véve nem szabad, mert sok mindentől függ: a mindenkori politikai hatalomtól, az anyagi javaktól, a pénztől. Ezek mind korlátozzák az embert abban, hogy azt tegye, amit szeretne. Mindenki egy kényszerpályán mozog, és ebben az értelemben senki sem szabad.
KUCSERA Szuzanna szabadkai osztálytanító:
- Ahhoz, hogy bárki válaszolni tudjon erre a kérdésre, előtte meg kell tudnia fogalmazni, hogyan, miben nyilvánul meg az ő személyes szabadsága. Nemzeti ünnepünk kapcsán pedig talán nem ok nélkül merül fel annak kérdése sem, hogy vajon változott-e szabadság-ügyben bármi is 1848 óta. Véleményem szerint magának a szabadság kérdésének a megítélése egészen biztosan. Ma már ettől a fogalomtól joggal várhatunk többet, miközben az akkori elvek, törekvések talán semmit sem veszítettek aktualitásukból. Ha úgy nézzük, ma is legfőbb (szabadság)jogainkért vívjuk mindennapi kis harcainkat. A szabad véleménynyilvánítás joga elvben létezik, csak a ,,komolyabb témákban kifejtett véleményalkotástól ajánlatos tartózkodni. A szabad mozgás és az anyanyelv használatának joga is törvényileg meg van határozva, alapvető emberi jog, de azt hiszem, ennek érvényre juttatásáról azok a fiatalok tudnának beszámolni, akiket atrocitások érnek/értek a nyílt utcán.
Március idusán akár azon is elgondolkodhatunk, hogy vajon szükség lenne-e egy XXI. századi ,,szabadságharcra, miközben hiszem, hogy alapvető jogainkat nem lehet és nem is szabad erőszakkal kivívni. Osztálytanító lévén, amikor a 48-as szabadságharcról beszéltem diákjaimnak, párhuzamot próbáltunk vonni az akkori és a mai állapotok között. Sajnos - vagy szerencsére? - a diákjaim még nem érzékelik az esetleges jogfosztottságot, de nem is kell terhelni őket ezzel. A felnőttek ,,feladata ugyanis a szabadság utáni vágyakozás, álmodozás, de legfőképpen az, hogy tegyenek is érte. Ezt nem tévesztve szem elől kellene élnünk, természetesen a törvényeket betartásával, de jogainkat gyakorolva. A túlzott szabadságvágy napjaink emberét inkább ,,rabbá, mintsem szabaddá teszi, aki folytonos és bárminemű akadályoztatása során nap nap után frusztrálódik. Meggyőződésem szerint ugyanis elégedett, boldog csak akkor lehet valaki, ha a társadalom adta szabadság lehetőségeihez mérten elérhető, megvalósítható célokat tűz maga elé.
BAJTAI Kornél királyhalmi újságíró:
- A szabadság mint olyan állandóan változik, az értelme mindig az adott társadalom fejlettségi fokának és életszínvonalának a függvénye, de a politikai helyzet is nagy kihatással van rá. Egyesek a titói rendszerben is ,,légszomj-tól szenvedtek, jóllehet volt egy piros útlevelünk, amellyel minden különösebb fennakadás nélkül beutazhattuk a világot, mert természetesen a rávaló is megvolt. Ma, másfél évtizeden át tartó társadalmi leépülés után, be vagyunk zárva. Anyaországunk is vízumot követel tőlünk, ha pedig az Európai Unió országaiba szeretnénk utazni, több hétig tartó procedúra vár ránk.
KELEMEN Tamás nagykikindai főiskolai hallgató:
- Nem mondhatom, hogy túlságosan szabadnak érzem magam. Külföldre, igaz, utazhatok ugyan, de milyen procedúra után? Az anyaországba is vízum kell, amelynek megszerzése gyakran nehézségekbe ütközik. Egyszerűen nem tudom felfogni, hogy nekünk, határon túlra szakadt magyaroknak, miért kell napokig a konzulátusok előtt sorakoznunk a beutazási engedélyre várva. Ha még az úgynevezett anyaország is akadályokat gördít elénk, ha még ott sem látnak szívesen bennünket, akkor mit várhatunk a nyugati országoktól? Gyermekkoromban eljutottam Németországba, Ausztriába, Svájcba, s már akkor elterveztem, ha majd felnövök, s elegendő pénzem lesz, keresztül-kasul beutazom a vén Európát, sőt a távoli rokonokhoz is ellátogatok Amerikába és Ausztráliába. Úgy tűnik, mindez már csak álom marad a számomra, hiszen minden ,,valamire való' országba csakis vízummal tudunk belépni, aminek kiváltása hosszú, körülményes folyamat, rengeteg utánajárást és nem utolsósorban pénzt igényel. Talán majd a gyermekeim, vagy ha ők nem, akkor az unokáim kedvükre hódolhatnak esetleges utazási szenvedélyüknek. Ha jobban belegondolok, itt, a Vajdaságban sem érezhetem túl nagy szabadságban, biztonságban magam. Elég csak, ha a nagy port felkavaró, több városban is előfordult magyarverésekre gondolok. Bizony, abban az időben én sem szívesen mentem ki sötétben az utcára, holott korábban egy csöppnyi félelem sem volt bennem. Manapság egyre kevesebbet hallani incidensekről, remélem, valóban megszűntek, s többé nem fordulnak elő a Vajdaságban. Engem mindig a megértésre, toleranciára, a különböző nemzetek és nemzetiségek megbecsülésére, kultúrájuk, hagyományaik tiszteletben tartására tanítottak. Sajnos, ezt nem mindenki gondolja így. Nem értem, hogy egyesek miért a nemzetiségük alapján ítélik meg az embereket?