Beszélgetés Lovra Éva építőmérnökkel — Évát sokoldalú lánynak ismertem meg. Kreativitása nyughatatlan, a művészet szinte minden ágában jártas, és a műszaki tudományban is az élen jár. A szabadkai Építőmérnöki Karon diplomázott, most pedig a Pécsi Tudományegyetem Pollack Mihály Mérnöki és Informatikai Kar Breuer Marcell Doktori Iskolájának a hallgatója. Építészet- és várostörténettel foglalkozik, kutat, oktat, varr, selyemre és üvegre fest, utazik, fotózik, ír. Nemrégiben jelent meg új kötete Szabadka építészete és urbanizmusa a második világháború után (1945—1975) címmel.
A művészetekről, az építészetről és a kettő közötti kapcsolatról beszélgettem a topolyai tehetséges lánnyal.
• Emlékszem, hogy általános iskolás korodban kerámiaszakkörre jártál, az Aurora Stúdió versmondója voltál, a későbbiekben pedig a topolyai amatőr színészek csoportjában is játszottál, mégis az építészet mellett tetted le a voksodat. Miért?
— A kettősség, amelyet a mérnöki letisztult, direkt és egyenes világ, valamint a kreatív szellem jelent, akkor is és ma is jelen van az életemben. A szerteágazó érdeklődésem gyakran pozitívan gátolt abban, hogy csak egy dologban, egy művészeti ágban törekedjek a kiteljesedésre. Lehetséges, hogy emiatt soha nem leszek híres festő, színész, esztéta, író vagy műszaki ember, de jó mindenhez érteni egy kicsit. Talán idővel a szellemi és a lelki érés melléktermékeként majdnem tökéletessé válhatok valamiben. Még mindig nem tudom, hogy pontosan mi lesz ez, hiszen minden eddigi tevékenységem közvetetten egy, sokáig meg nem fogalmazott cél felé mutatott, de akaratlanul is gyorsan variálódnak a dolgok. Tegnap még nyakláncot készítettem, holnap lehet, hogy csak sétálok egyet a történelmi belvárosban, és bámulom a rizalitos homlokzatokat. Minden napra csepegtetek magamnak egy kis színes kreativitást.
• Nem mindegyik építőmérnök tudna tollat ragadni, és írni, neked azonban ez már a második köteted. Te hogyan kerültél közel az íráshoz?
— A középiskolában kezdtem esszéket és rövid történeteket írni, nagy hatással volt rám a beat irodalom. Amikor első kötetem, az Amikor otthon van a sehol kéziratát írtam, akkor szépirodalommal foglalkoztam, és szabad asszociációs játékokat játszottam. Ha nem írnék, akkor az elméletek, a jó ötletek és történetek bennem rekednének, és a kutatás egyik fontos mozzanata, annak olvasmányos, érthető, értékelhető leírása és elmondása sem jöhetne létre a megfelelő minőségben. Oktatok, és hivatalosan is oktatni szeretnék miután befejezem a tanulmányaimat, ehhez viszont segítség mindaz, amit az előző korszakaimból hozok. Talán így érnek össze a dolgok, és így már nem is olyan furcsa, hogy egy olyan ágát választottam a műszaki tudományoknak, amely maga is interdiszciplináris egy kicsit.
• Szabadka városépítészetének harminc évét öleled föl új kötetedben. Mi jellemző erre az időszakra?
— A második világháború után Szabadka mind a lakosok, mind a technológiai haladás szempontjából robbanásszerű fejlődésnek indult. Az alacsony népsűrűségű, nem megfelelő utcahálózatú mezo?városnak idomulnia kellett a motorizált forgalomhoz, az új és a megnövekedett igényekhez, a kor gazdasági, politikai és társadalmi átalakulásához. Szabadkának a második világháború elo?tt is jelento?s várostervei voltak (Könyves-Tóth Mihály [1885], Kosta Petrovic? [1927/28]), de a negyvenes évek vége, az ötvenes évek eleje megkövetelte a megújult várostervezési megoldások és módszerek bevezetését, a város modernizálását, lakósu?ru?ségének növelését, infrastruktúrájának kiépítését, korszeru?sítését és jelento?s mennyiségu? lakás építését. A háború utáni urbanizációs folyamat a rombolás nélküli várostervezés elvét követte, majd az ellentmondásos hatvanas évek után következtek a látszólag kiegyensúlyozottabb hetvenes évek. Mindeközben olyan építészeti irányzat fejlődött, amelyik egyesítette nemcsak a kor művészeti esztétikáját, de erősen hatott rá az aktuális társadalmi és politikai vonala is.
• Miért éppen Szabadka?
— Szabadka fejlődéstörténetére a kettősség jellemző, nem teljesen urbanisztikai és építészeti, sokkal inkább belső változásra, az organikus és az irányított fejlődés szellemére gondolva. Misztikus város, ahol nem lehet eltévedni. Szabadkával már az egyetemi éveim kezdetén elkezdtem foglalkozni, érdekelt a belváros, a paloták és Macskovics Titusz. Szabadkához kötöm a diákéveimet, a szakmai fejlődésemet, a reggeleket a Tejpiacon, a macskaköves utcákat, a Varázsló kertjét, a hosszú sétákat, akár még a Zsolnay porcelánokat is és a poros levéltárakat, amelyekben kutattam. Egy időben Szabadka jelentette az állandóságot, tanúja volt életem egyharmadának.
• Most Pécsett élsz. Mit merítesz abból a környezetből?
— Szeretek a fölújított Zsolnay Negyedben sétálni, vagy fölmenni a Tettyére a patak mellett, vagy csak bolyongani a Képtárban és a dombokon a fügefák között. Ha csak látogatóként vagy a városban, akkor elvarázsol, a legjobb arcát mutatja, talán még néha engem is ámulatba ejt, néhány percre csak csodálom, bár ismerem az igazi arcát, amely néha egy kissé nyers, érdes. Az oktatási feladatok között építészettörténetet is tanítottam, városi sétákra is vittem a külföldi hallgatókat, s ezek során az épületekről, korokról meséltem. Oly sok titkot rejtenek a falak, a macskakövek és a Ginkgo biloba fák.
• Utazásaid során figyeled-e más városok építészeti stílusait?
— Egy volt oktatómmal közösen dolgozunk egy kéziraton, amely az európai városépítést hivatott bemutatni. Nemcsak ebből az apropóból, de egy kicsit a nosztalgia miatt is újra elővettem a fotóimat. Ahogyan az első könyvemben az olaszországi építészetre és művészetekre koncentrálva egy kis asszociációs játékkal utazni hívtam az olvasót, úgy most is elgondolkodtam rajta, hogy jó lenne megírni nemcsak Franciaország, hanem akár Belgium, Montenegró vagy újra Olaszország városait, azoknak építészetében és művészetében elmerülve, hasonlóan az első kötetem koncepciójához.
• A saját környezetedet, otthonodat is szoktad rendezgetni, tervezni?
— Mindig vannak terveim. Valamikor csak festek, vagy antik bútorokat cipelek a házban, a városon keresztül vándorolok egy-egy hatalmas olajfestménnyel, vagy bebugyolálva dédelgetem a Zsolnay eozinkaspót a hazafelé tartó úton. Néha nem is tudatosak ezek a dolgok, csak megtörténnek, és átalakul minden. Az otthon is, az életem is, és minden. Most az otthonom az állandó, a házunk, a kert és a család, de a kalandok, az utazás mindig ott lóg a levegőben.
