Később máshogy is összehozott bennünket a sors, évekig dolgoztunk együtt a szabadkai biztosítóintézetben. Így aztán minden közös eseményt meg tudtunk tárgyalni. Ettől kezdve számtalanszor horgásztunk együtt.

Ferike hamarosan csatlakozott hozzánk a dunai kiruccanásainkkor is. Hacsak tehette, velünk tartott még azokra a famózus „egydélutános” halfogásra is, amelyeket akkortájt elég gyakran megejtettünk. Bőven volt hal a Dunában, még ilyen rövid ideig tartó horgászatról sem tértünk haza soha üres kézzel. Épp egy ilyen, Ferikével töltött eredményes délutánra emlékszem vissza legszívesebben. De kezdjük az elejétől a történetet!

Hétfő volt, munkanap, már dolgoztunk, nekem azonban még az előző hétvége eseményei forogtak a fejemben. Nem is csoda, hiszen akkor a Duna igen bőséges fogással ajándékozott meg bennünket. Délben aztán szokás szerint megjelent Ferike az irodámban, hallani akarta, mi újság a Dunán, fogtunk-e valamit a hétvégén. Persze volt mit mesélni bőven, hiszen ottlétünkkor a folyó igen adakozó kedvében volt. Hosszabb ideje stagnált, és egy picit „pezsdült” is (a víz enyhe emelkedését nevezik így horgásznyelven), ami a legjobban kedvezett a halak étvágyának. Fogtunk is sok süllőt, pontyot és még harcsát is.

Ferike szinte falta minden szavamat, neki ezek a hírek igazi csemegének számítottak. Aztán egy kicsit magába fordult, elhallgatott, majd nagy lelkesedés ült ki az arcára.

— Tudja, mit, Gyuri, délután lemegyünk a Dunára! — mondta reményteljesen.

— Ugyan, Ferike, két óra után, a munka befejeztével?! Mennyi időnk maradna horgászatra, a hosszú utazást is beleszámítva?! — próbáltam lebeszélni horgásztársamat.

— Nem baj, az én kocsimmal megyünk! — erősködött sokatmondóan.

Nem tudtam lebeszélni, és mi tagadás, én sem bírtam sokáig ellenállni a kísértésnek. Hétfő ide vagy oda, aznap délután Ferikével nekivágtunk a Dunának.

Horgászhelynek a Thököly-sziget, a „csodasziget” dunai oldalát választottuk, ahol sok bedőlt fa ékeskedett, ugyanakkor a mélységeket is el lehetett érni. Horgásztunk, Ferike egymás után fogta a kilón felüli harcsákat. Se látott, se hallott, így észre sem vette, hogy nekem is hajladozik ám a botom.

— Ferike, akarja-e, hogy kihúzzak valami nagyot? — kérdeztem váratlanul.

— Semmi kifogásom, Gyuri, csak húzza! — mondta gépiesen. Aztán hamarosan kimerítettem egy négykilós süllőt.

Eredetileg én is harcsafogásra szereltem fel a botom, de nem nagy horoggal, és apró pirosgilisztát használtam csalinak, erre kapott rá a nagy fogas. Valószínűleg hullott a foga, olyankor fanyalodik rá hozzá nem méltó csalétekre.
Ilyen meg ehhez hasonló fogásokra majdnem mindig számítani lehetett akkortájt. Az, ami mostanában szinte elképzelhetetlennek tűnik, akkor valóság volt. Ha valaki abban a bizonyos évben süllőre horgászott, bizony sokat foghatott belőle, ameddig csak a csalija tartott. Nem kellett más hozzá, csak a haldarabbal felcsalizott horgot lassan, araszolva vontatni a vízfenéken. Sokszor még le sem ért a csali, máris rákapott a süllő. Annyi volt belőlük, hogy szinte minden mozdulatra kapás volt a válasz, minden dobással egyet-egyet ki lehetett fogni. Hogy abban a bizonyos évben mennyi süllő volt is a Dunában, azt a következő rendhagyó történet bizonyítja.

Egy alkalommal, amikor beteget jelentettem, barátaim nélkülem mentek le a Dunára. Természetesen korán reggel indultak, de ami a legérdekesebb, már kora délután vissza is jöttek. (Ez rendszerint akkor történt meg velünk, amikor nem evett a hal, és nem volt érdemes ott az időt vesztegetni.) Akkor azonban épp az ellenkezője történt. Drága barátaim annyi halat fogtak, hogy már nem volt hová tenni. Hazajöttek hát, és egyenesen hozzám csengettek be: jöjjek ki, akárhogy is, ha szeretnék valami érdekeset látni. Hát volt is mit, amikor Tibi kinyitotta a piros bogárhátú ajtaját, valósággal potyogtak ki a süllők az ülés mögül. Nem akarok túlozni, de a kocsi közepe, az első és a hátsó ülések között, tele volt hallal. Annyi volt belőle, hogy még az aszfaltra is jutott. Persze ez nem éppen a horgászetika iskolapéldája volt, mentségükre szolgáljon azonban, hogy a sok süllőt mind horoggal fogták. A leírtakat olvasva talán már nem is tűnik túlzásnak az írásom címe.

Ami pedig a mi „egydélutános” horgászásainkat illeti, Ferikével egy-egy ilyen alkalom után fáradtan ugyan, de annál nagyobb élményekkel és persze bő zsákmánnyal a tarsolyunkban tértünk haza.

Ferike jóval idősebb volt nálam, terveztük, hogy ha nyugdíjba megyünk, még többet fogunk együtt horgászni. Koránál fogva ő előbb ment nyugdíjba, és sajnos engem már nem tudott kivárni, eltávozott az „örök horgászmezőkre”. Emléke elevenen él bennem, mindig szívesen emlékszem vissza rá.