Leereszkedtem a vízbe. Alattam most semmi szépség vagy megkapó elevenség nem mutatkozott, mint máskor, mikor a sekélyebb vizekben búvárkodtunk, s szinte eggyé váltunk a halakkal. Arra azért gondoltam még indulásom előtt, hogy ezen a helyen akár harminc méter mély is lehet a szakadály, és hogy az aljzat eléréséhez legalább másfél percnyi merülésre lesz szükségem, de nyugtattam magam azzal, hogy már számtalanszor merültünk ennyi idő alatt, és a szusz sosem szorult ki belőlünk.
Függőlegesen buktam a vízfenéknek. A felülről leszüremlő világosság mind opálosabb színezetet öltött, mikor egyszer csak valamely hatalmas fa deréknyi ága súrolta az oldalam. Tehát itt lent, a szakadály alján vízbe került fák korhadoznak, gondoltam, s jónak láttam mihamarabb a felszínre kerülni, hogy nyugodtan átgondolhassam a dolgok állását.
Bársony megörült a jöttömnek, látszott a szeméből, hogy valami szorongásféle kínozza, szaporán nyaldosva a csikli peremébe kapaszkodó ujjaimról a vizet.
— Semmi bajom, pajtás, csakhogy odalenn egy rengeteg van, ha nem tudnád, egy igazi Fekete-sűrű, vagy mint a Sebesfoki-hídnál! — prüszköltem magamból a közölnivalót, majd csak úgy, a csónak peremén függve, már arra gondoltam, hogy ha a fene fenét eszik is, nekem meg kell bizonyosodnom róla, hogy a vízbe vesző fák alja takar-e valamely elsüllyedt kápolnát vagy sem.
Jó negyedórai pihenés után indultam alantra. Most már a fák törzse mellett haladtomban sikamlós testek csapódtak hozzám, s tudván, hogy a halak lenti nyugalmát bolygatom, igyekeztem minél előbb feneket érni. Aztán egy derékig érő iszapos, korhatag hordalék alján hirtelenében éreztem a talpammal, hogy biztos talajon állok, s ennek tudata valamely biztonságot adott, hogy körülmatassak, de csak nyálkás fatörzsekbe ütköztem mindenütt, s jobbnak láttam iszkolni a mélységből mielőbb.
A dobhártyámon hallottam a szívem ütemét, úgy szólt még a halántékomra is odadobolva, mint valami tamtam az őserdők mélyén. Aztán csak vitt felfelé a bennem szorult levegő, s szinte kivetett magából a víz közvetlenül a csikli mellett. Bársony ott úszkált kétségbeesetten körülöttem, mint aki veszélyt érzett és a vízbe ugrott jóval előbb, hogy közelebb kerülhessen hozzám. A kutyát a nyakamba ültettem, és nagy nehezen bemásztam a csiklibe.
— Pánik vett rajtad erőt, ugye? Semmi baj, kutyus, minden rendben van, a vállalt feladatot elvégeztük...! — simogattam Bársonyt, hogy ne remegjen, majd szép csendesen megbeszéltem magammal, hogy lárifári az egész kápolnai eset, csakhogy a tisztelendő úr szavahihetőségét nem kérdőjelezhettem meg az emberek előtt, s ezért valamilyen köztes megoldást kell találnom, hogy a kecske is jóllakjon meg a káposzta is megmaradjon.
-o-
Igen. Már csak azért is boldog voltam, mert valami vagy valaki azt súgta meg álmomban, hogy hamarosan a Baracska egyik szárnyrakapott valakije leszek, márpedig a névtelenségből az ismertség felé vezető út bizony nem mindig göröngytelen. Mivel a kapitány mostanában belevetette magát valamilyen pulykatartás-félébe, és ki se látszott őkelme a sok csinálomból, a Ponty-dombi ember meg horgászás helyett mindinkább a dolmányos varjak felé fordult, meg halakat preparált, nekünk serdülőknek nem maradt más hátra, mint hogy magunk járjunk utána az időnk és a vidék adta lehetőségek hasznos eltöltésével.
Ilymód Tünde napján, a meteorológiai nyár első tétova lépésének pirkadatán beszéltük meg a lánnyal, hogy valószínűleg nekünk rendeltetett Mózes kézre kerítése, annál is inkább ránk váró feladatnak vélve, mivel amazok a fülük botját se mozdították harcsaügyben. Janó és Hótati alig akartak velem szóba állni. Ennek okát nemcsak hogy sejtettem, de tudván tudtam, és lehet, hogy az ő helyükben magam is így cselekedtem volna, ha valaki hasonlóképpen beugratósdit játszik velem.
— Ráülhetnénk a harcsák dédapjára! — mondtam a lánynak, aki éppen békalencsézett, azaz egy póznára szerelt levesszűrővel halászta ki a vízből az apró levelű vízinövényt, amit korpázva kínált fel nagyfajta és eléggé bögyös kacsáinak. A jobbik fene tudja, mit imádtak azok a récék a békalencsén, vagy inkább vele kényszerültek enni az ételbe darabolt halat, ez örök talány marad.
— Mióta a kapitánynak adtam a mama galambgombáját, hogy kitömhesse vele a csukaóriás bendőjét, azóta a halnak a szagát sem tűri, nemhogy vele foglalkozna... Mostanában csupán én látogatom az emelőhálót is, és ami benne van, azt se bírja látni. Azt mondja, hogy vigyem a fenébe, csináljak vele, amit akarok — kesergett a békalencséző lány, mintegy jelezve, hogy neki se nagyon akaródzik a halakkal foglalkozni.
— És mit csinálsz a hallal? — kérdeztem.
— A kacsákat meg a disznókat etetem vele; emezek már úgy kigömbölyödtek tőle, hogy csuda! — mondta a lány.
— Azért ráülhetnénk Mózesre a Kápolna-verem fölött! — erősködtem, hogy végül is megnyerjem az ügynek, amely mindjobban izgatott.
— Hogy gondoltad?
— Csak úgy, hogy valamilyen csalifélét, amit az ilyen állat fölöttébb kedvel, lelógathatnánk az őserdőbe, ahol minden bizonnyal, ha egyáltalán létezik is, beharapna a fenevad!
— És mivel lógatnánk le azt a valamit?
— A kapitány legerősebb pecájával, aminek a végén egy akkora hármas horog van, hogy az oktondibbja vasmacskának vélhetné! — mondtam.