December 29-e a magyar kártya napja. Téli estéken vagy nyári délutánokon, egy jó kis társas összejövetelen, ha a hangulat már megpuhult egy picit, jólesik elővenni egy paklit, és játszani egy jó kis ultit, lórumot, zsírozni, makaózni, hazudozni. A magyar kártya, más nevén Tell-kártya egy harminckét vagy harminchat lapos kártyatípus, és minden otthonban ott lapul a fiókban.
Schneider József pesti kártyafestő 1836-beli találmányáról van szó, mely Friedrich Schiller Tell Vilmos című, hatalmas sikerű, 1804-ben megjelent színdarabja alapján készült. Fő jellegzetessége, hogy az ász lapokon évszak-allegóriák vannak, illetve hogy a nyolc darab alsó és felső lapon a svájci kantonok középkori szabadságharcának alakjai, a Tell-mitológia szereplői láthatóak tükörképesen.
Eleinte szenteket ábrázoltak a német kártyalapok, és nagy méretűek voltak. A XIV. században annyira elterjedt a kártyázás szokása Németországban, hogy korlátozni kellett.
„A kiket halálra itéltek és tömlöcben tartanak, nem csak akkor kínlódnak, mikor vagdaltatnak, hanem, ha kockát vagy kártyát jádczanak is, szünetlen gyötrődnek … Nem kártya az szent irás, nem jáccótársaid a szentek, a lelki dolgok között ne makktronfoskoggyál” (Pázmány Péter).
A XIX. század közepétől a Bécsből átvett tiroli, salzburgi mintájú kártya honosodott meg. A korai kártyafestők aztán a négy színhez különféle szabadon választott szimbólumokat válogattak. Az arisztokrácia számára készült kártyákon sólymok, sólyomszárnyak és kócsagok, a nőknek készült kártyákon virágok és állatok szerepeltek. A magyar kártya neve kezdetben helvét vagy svájci német volt, mert ugyanazokat a színeket használta (piros vagy szív, zöld vagy levél, makk vagy treff és tök — a vadászsólymok nyakába akasztható kis pergő csengő, de a magyar nyelvben a német schelle, csengettyű szó helyett a tök honosodott meg), mint a korai XV. században kialakult német kártya. A Magyarországon felbukkant legkorábbi kártyanyomtatvány 1563-ból származik. A német kártya négy szimbóluma a négy társadalmi rendet jelképezte, a piros a papságot, a zöld a polgárságot, a makk a parasztságot, a tök (csengő) pedig a nemességet.
Az idővel így kialakult magyarkártya-lapokat egyedi képek illusztrálták, melyek az 1789-es francia forradalom után, de még az 1848/49-es forradalom és szabadságharc előtt születtek, amikor forradalmi mozgalmak ébredtek Európa-szerte.
A reformkorban Pest-Budán már több kártyafestő működött. Sokáig úgy hitték, hogy a Tell-motívumos kártyacsomag a bécsi Ferdinand Piatnik kártyafestő műhelyének alkotása, ám 1973-ban megtalálták a széria ősdarabját, amikor is Sylvia Mann angol kártyagyűjtő és kártyatörténész megvásárolta azt egy magángyűjtőtől. Ezen a kártyacsomagon szerepelt a feltaláló és készítő Schneider József, egy pesti kártyafestőmester neve. Schneider a svájci szabadságharc legendás szereplőit rajzolta a kártya lapjaira, hiszen ha magyar történelmi személyiségeket, szabadságharcosokat választott volna, akkor az erős cenzúra sohasem engedte volna forgalmazni a kártyákat.
Az alsókon és a felsőkön a Schiller által 1804-ben írt és 1827-ben Kolozsvárott bemutatott Tell Vilmos-dráma alakjai láthatóak (piros alsó: Kuoni pásztor, makk alsó: Harras Rudolf, zöld alsó: Fürst Walter, tök alsó: Reding Itell, piros felső: Geszler Hermann, makk felső: Tell Vilmos, zöld felső: Rudenz Ulrich, tök felső: Stüszi vadász). A VIII—IX. lapok a Tell Vilmos-történetet mesélik el (piros VIII: Tell Vilmos csónakban evez, tök VIII: Tell Vilmos búcsúzik feleségétől és fiától, tök IX: Geszler kalapja a póznán). A dráma egyéb jeleneteit, eseményeit, helyszíneit tájábrázolások mutatják be a lapokon.
Ne legyünk tökfilkók, számítógépezés helyett ma játsszunk inkább egy jó lórumot!
