A padlás ajtaját nem volt nehéz felnyitni. A fényben úszó tér pókhálótól volt hangos. A reggeli kékjácint-aromájú piac után megjártam a patkányszagú padlást.

Felelevenedtek a fentről meglesett disznótorok a sózott bél illatával: az önfeledt szórakozások odalent, melyek arra hivatottak, hogy elmossák a disznó halála és az elcsorbult kések miatt kicsordult bűntudatot.

Akkortájt nagy ámulattal jártam a padlásra felfedezni a szerteszét megbújó megannyi könyvet. Ott lapult többek között A nagy francia forradalom és Napoleon, Dr. Palics Miklós: Nemi életünk (Rodin A csók nevű szobrával a címoldalon, a svéd S. H. Ribbingtől vett idézettel felvezetve: „Hiába dolgozunk becsülettel éjjel-nappal az emberiségért, ha a nemi életet — az igazi altruizmus mindig megújuló elemei iskoláját — elhanyagoljuk”... Jubileumvadászoknak súgom: a kötetet 60 évvel ezelőtt, 1959-ben adták ki Újvidéken.), Délvidéki emlékkönyv, Gulliver utazásai, Solohov: Új barázdát szánt az eke... És még sok másik.

Most puszta kíváncsiságból megnyitottam egy könyvekkel teli dobozt. Legfelül V. H. vajdasági szlovák író, költő (ilyen is van!) első verseskötete, a Hviezdy, pobrežie 1969-ből. A 75. könyve — stílusosan — az idén fog megjelenni, amikor 75. születésnapját ünnepeli. A kisebbségi (írói) sorstalanság sem sorvasztotta el az írás iránt táplált szeszélyes szenvedélyét. És az sem, hogy Szlovákiában ő csak egy „szerb” költő vagy a legjobb esetben is egy isten háta mögötti, külhoniszlovák-szerű „valami”. A szerbiai irodalmi körökben meg itteni, talán szlovák? vagy ruszin? vagy mittudoménmilyen „valami”. A kisebbségi lét, a kisebbségi író olyan, mint a sózott bél (vakbél?). A többséget pedig már talán csak egy optimista hipnotizőr babonázhatja meg.

Egyórás portya után eloltottam a villanyt. A létra minden fokán otthagyott ujjlenyomatok rozsdásodó fényben mutatták az utat lefelé... Még 2 méter; még 13, 8, 5, 3, 2, 1 létrafok, és... hazaértem.