Többszöri telefonhívását eleinte ugratásnak véltem. Hangjából ítélve fel sem tételeztem, hogy egy nyolcvankét éves öregúrral van dolgom. Mindig derűsen szólt bele a hallgatóba: mikor leszek már én soron? Végül megbeszéltük a találkozót, az otthonában. Azt mondta, szívesen látnak, jelentős eseményre készülnek. Kissé zavarba jöttem, amikor az udvarban megláttam a vendégsereget, melynek egy része élénken csevegett, más része mosolyogva ücsörgött, és hallgatott. Voltak vagy húszan. Csak jóval később értettem meg, miért is gyülekeztek. Házigazdám esküvőjét ünnepelte a család, mely a világ különböző országaiból sereglett össze. Vendéglátónk második alkalommal mondta ki a boldogító igent, de a kettő között nagyon sok minden történt az életében. Erről szól az alábbi történet.
Szívesen böngészem az újságokat, így a Hét Napot is, mindet elolvasok benne, pontosan egyik szerdától a másikig tart - mondja érthető, szabatos mondatfűzéssel. - Mindig is közel álltak hozzám az emberek, így legszívesebben arról olvasok, ha róluk szól az írás. Megállapítottam, hogy akik eddig szerepeltek a rovatban, azoknak az élettörténete mindig valami csattanóval végződik. Azt vallom, hogy minden ember élete érdekes, minden eseménynek van jelentősége, még akkor is, ha az a történés pillanatában jelentéktelennek tűnik. Ez alatt a nyolc évtized alatt számtalanszor rájöttem, hogy az életünkben semmi sem történik véletlenül. Például annyiszor akartam az életemben valamit, annyiszor akartam görcsösen elérni egy-egy célt, mégsem sikerült. Aztán egy idő múlva, váratlanul és véletlenül bejött a dolog. Ne lepődjön meg, ha a beszélgetés folyamán világosabban beszélek a régmúlt dolgokról, mint a tegnap történtekről. Úgy látszik, ebben a korban az ember elméjében élénkebben élnek a régi idők emlékképei, mint a tegnapiaké.
Négyen voltunk testvérek, de már csak én élek, a sorban a második. Az édesapám kántor és harangozó volt a falu templomában, nem voltunk éppen tehetősek. De abban az időben az igények sem voltak olyanok, mint ma. Ünnepnapokra egyetlen pár női és egyetlen pár férficipő állt rendelkezésünkre valamennyiünknek, s mindig az húzta fel, aki éppen templomba vagy bálba ment. Mind a négyen befejeztük a négy elemit, még a húgom is írástudó volt. Én nagyon szerettem mesterkedni, így az apám inasnak adott egy papucsosmesterhez. Hat évig tanultam a mesterséget, olyan fatalpú papucsokat csináltunk, hogy hét nyelven beszélt, egyetlen darabot sem hozott vissza soha belőlük a mester a vásárból. Annyi pénze nem volt az apámnak, hogy nekem egy műhelyt nyisson, de mindenki tudta, hogy én is mester vagyok, hát volt munkám amúgy is. Nem tudtunk sokat a világról, de annyit megtanultunk, hogy a család a legfontosabb, és ami azon kívül zajlik, az másodlagos. Katonakorúvá serdültem, de a bevonulásom után hamarosan kitört a világháború. Bennünket, honvédeket senki sem kérdezett, hova akarunk menni, félünk-e meghalni... Hát így kerültem én is hadifogságba. Huszonegy éves voltam. Rengetegen elhaltak mellőlem a katonatársaim közül, a silány táplálkozás, a rettenetes hideg, a piszok és a betegségek tizedelték a tábort. Amikor az oroszok látták, hogy nem tudnak bennünket etetni, az egészségeseket a közeli gazdákhoz adták munkára. Így kerültem én is egy gazdához, és ott négy évet lehúztam. Eleinte ránk se néztek, naponta háromszor adtak enni, felügyeltek, hogy a megadott munkát elvégezzük, este a kútnál megmosakodhattunk. Amikor csontdermesztő hideg volt, az istállókban kaptunk hatalmas fateknőben meleg vizet tisztálkodásra. Itt ismertem meg Másenkát, aki a gazdaságban szakácsnősködött. Eleinte csak nézegettük egymást, aztán összeköltöztünk, neki külön szobája volt a gazdaságban. Amikor terhes lett, a gazda azt mondta, össze kell boronálnia bennünket, ezért hát hozott a faluból egy jegyzőfélét, aki ,,összeadott" bennünket. De őszintén mondom, én anélkül is a feleségemnek tartottam Másenkát, tudtam mit jelent a család, mi a társhoz való hűség. Amikor megszületett a második fiam is, már biztos voltam benne, hogy sohasem kerülök haza. De az igazság kedvéért meg kell mondanom, hogy gyakran álmodtam itthonról, szinte láttam apámat, ahogy ütemesen húzza a harangkötelet, hallottam anyám fapapucsának csattogását, az orrcimpáim kitágultak a frissen sült itthoni kenyér illatát szimatolva. De akkor már nekem az volt az otthonom, odakötött a hűség. Aztán, a kisebbik fiam, látja, az ott a szürke öltönyben, kétéves volt, amikor megjött a hír, hogy az életben maradt hadifoglyokat hazaküldik. Nem kérdeztek akkor sem bennünket, hogy akarunk-e hazamenni. Összeszedték az életben maradottakat, bevagonoztak bennünket, és vittek haza. A feleségemnek megígértem, hogy visszajövök. Soha többé nem láttam.
Útközben öten megszöktünk a szerelvényről. Azt sem tudtuk, hol vagyunk. Később derült ki, hogy Lengyelországban másztunk ki a vagonból. Hogy miért szöktünk meg? Hát mert azt hittük, hogy kivégzésre visznek bennünket. Közülünk senki sem hitt már semmi szónak. Egy kollégámmal három évig maradtunk ott, ott is találtam társat, aki szült nekem még egy fiút. De a honvágy húzott, a párom nem akarta elhagyni az otthonát, hát ketten indultunk el a kollégámmal. 1951-ben értünk haza. Itthon csak anyámat találtam életben, aki már régen elsiratott engem. Abban az időben Oroszországgal nem voltunk éppen jó barátságban, így nem tudtam kapcsolatba lépni a feleségemmel. Amikor anyám meghalt, elköltöztem otthonról. Először a tengerpartra mentem. Ott egy cipészmesternél dolgoztam rövid ideig. Közben megismerkedtem egy bosnyák lánnyal, aki nem akart férjhez menni, de három évig együtt éltünk. Született egy kislányunk. A párom szülei aztán a hatvanas években kivándoroltak, persze a páromat és a lányomat is magukkal vitték. Most Új-Zélandon élnek. Látja, az a csinos arcú idősebb hölgy abban a zöld nadrágban, az a lányom.
Mit mondjak, összejártam az akkori Jugoszláviát, rengeteget dolgoztam, mindenhol megbecsültek. Összesen 17 alkalommal létesítettem párkapcsolatot, ezt csak maga miatt mondom így, én minden kapcsolatomat szentnek tartottam, és a szó legszorosabb értelmében hű voltam a páromhoz. De csak ez a négy gyermekem van, más kapcsolatból nem született gyerekem. Közben nyugdíjas lettem, és úgy éreztem, el kell készítenem életem leltárát. Hosszas keresgélés után megtaláltam a gyerekeimet. Az első feleségem még fiatalon meghalt, a lengyel pedig máshoz ment férjhez. Négy évvel ezelőtt találkoztam először a gyerekeimmel, most valamennyien itt vannak, unokákkal, dédunokákkal együtt 23-an. Hazajöttek a lakodalomra, ugyanis Rózsával, akit még gyermekkoromban kiszemeltem magamnak, már nyolc éve élünk együtt. Most elhatároztuk, meg is esküdünk, hogy arra az esetre, ha netán meghalok, joga legyen a nyugdíjamra. Erre az alkalomra gyűlt össze a család, és én nemcsak büszke vagyok rá, de teljes szívemből szeretem is minden tagját. Látja, az én történetemnek nincs csattanója. Nekem az egész életem csattogott.