— Persze, tudom, hogy senki sem élhet remeteként az emberek között — mondja a már nyolcvanhoz közel járó, de éles eszű asszony —, de ahhoz, hogy valaki közösségi életet tudjon élni, először meg kell tanulnia becsülni a közösséget, és tisztelni a szabályait. Sajnos, ez a mi esetünkben nem sikerült, pedig már az utunk végét járjuk. A több mint hatvanévi házasélet alatt megszoktam, hogy nekem mindig az a véleményem, ami a férjemé. Én egész életemben mellékszereplő voltam, még a saját életemben is. Biztosan furcsállja, hogy ilyen öregen akarok a sorsomról beszélni, de azt hiszem, az ember életében mindig eljön egy olyan korszak, amikor úgy érzi, kikívánkozik belőle mindaz, amit addig magába fojtott. Nekem a fiam és a menyem házasélete adta meg a kegyelemdöfést, hogy meséljek. Talán, mert úgy neveltek, hogy a család belső ügyei csak a családra tartoznak, ezért hallgattam mindig, de most úgy érzem, mielőtt még örökre lecsuknám a szemem, hogy tehetnék valamit, ami élhetőbbé tenné a gyerekek életét.
Alig múltam el tizennyolc éves, amikor a szüleim férjhez adtak. Ehhez tudni kell a családi körülményeket. Az édesapám egy nagyon híres, gazdag iparoscsaládból származik. A műhelyen, a hatalmas családi kúrián kívül a szüleinek rengeteg földjük, gyümölcsösük volt, de a háború után alaposan megcsappant a vagyonuk, csak egy részét hagyták meg nekik. Persze, a jó hírnevük azért megmaradt. Úgy nőttem fel, hogy rám egy kicsit másként néztek, mint a többi fiatal lányra. Hárman voltunk testvérek, három lány, a legidősebbikünk egy kicsit beteg volt — nem volt egészen beszámítható. A szóbeszéd szerint a szüleim első unokatestvérek voltak, és azért házasították össze őket, hogy a vagyon együtt maradjon. Azt hiszem, a faluban mindenki egy kicsit furcsának tartotta a családomat. Így nem csoda, hogy a férjhez menésem is elütött a szokványostól. Egy nap ugyanis megjelent egy középkorú, fejkendős asszony egy férfivel, s leültek az apámmal beszélgetni. Utána a szüleim közölték velem, hogy őszre megtartjuk a lakodalmat. Csak az esküvő után tudtam meg, ki is valójában a férjem. A szüleim örültek, hogy egyáltalán akadt kérő a lányuk számára, hiszen a környéken mindenki tudta, hogy van egy beteg is köztünk, így fennállt a gyanú, hogy esetleg mindhármunknak hiányzik egy deszkája. Én szórakozni nem jártam, annyit tudtam, hogy a lány sorsa a férjhez menés, a gyerekszülés, a tűrés és a hallgatás. Hát így lett ez az én házasságomban is. A férjem ugyancsak egy levitézlett, valamikor tehetős parasztcsaládból származott. A kendős néni, akivel kérőbe jött, a nővére volt, aki a szülei miatt sose ment férjhez. Volt egy bátyja is, de a családjukban valójában a nővére volt a főszereplő. Mivel ő élt a szülőkkel, miattuk maradt öreglány, sikerült elérnie, hogy a megcsonkított, de még mindig jelentős családi vagyon jelentős részét a szülők ráhagyták. Még a legidősebb férfi testvérnek is jutott valamennyi, de a férjem csak az apai nagyszülők vályogfalú, öreg házát kapta jussként. Egy rendkívül önfejű, dacos ember volt a férjem, azt mesélte, hogy még legénykorában megesküdött: ő nem marad szegény, olyan lányt vesz el, akinek akkora vagyona lesz, mint az ő testvéreinek együttvéve. Hát ezért lettem én a felesége.
Rögtön az esküvő után a szüleim vettek nekünk egy rendezett tanyát, ha jól emlékszem, hat lánc fekete homok volt a tanya körül, és a szüleim segítettek, hogy szőlőt telepítsünk rá. Ennyivel indultunk. Hét év múlva megszültem a fiamat, és attól kezdve az életem a gyermeknevelésből, a háztartás vezetéséből és olyan kulukmunkából állt, ami becsületére vált volna egy férfinek is. Lassan gyarapodott a földünk, borászatot indított a férjem, gyümölcsösöket telepített. És a termést mind mi adtuk el a piacon. Vasárnap és hétfő kivételével a hét minden napján Vajdaság valamelyik piacán árultunk. De én mindig csak a segédmunkás, a mellékszereplő voltam. A férjem rendelte el, mi kerül piacra, mennyi, és mennyiért áruljuk majd. Amikor hazaértünk, én főztem, ő pedig előkészítette a délutáni munkákhoz szükséges gépeket, bekeverte a permetlét, tette, amit éppen kellett. És ebéd után sötétedésig dolgoztunk. Nagy idénymunkákra voltak napszámosaink, különben mindent mi csináltunk. A fiam középiskolát végzett, utálta a földművelést, talán ezért is történt meg, hogy az apjával sose volt igazi, bensőséges kapcsolata, egy kicsit mindig félt tőle. Igaz, a férjem se tett egyetlen lépést sem a fia felé, úgy alázta meg, ahogyan akarta. A fiam már középiskolás korában udvarolni kezdett egy lánynak, akinek ő volt az első fiúja az életében. Több mint öt évig udvarolt neki. A lány — aki nagyon tehetséges volt — megkezdte az egyetemi tanulmányait, de a fiam nősülni akart, hát a lány abbahagyta a tanulást, és megesküdtek. Én még ma is azt hiszem, a fiam csak azért nősült meg, mert el akart menni hazulról. Hónapokig könyörögtem a férjemnek, amíg rá nem állt, hogy vegyünk a fiataloknak lakást. Hát lakásra éppen nem adott pénzt, de vett nekik egy darab gyümölcsöst, benne egy kis épülettel, és azt mondta, ha életrevalóak, majd rendbe teszik úgy, ahogy ők akarják. A fiam úgy érezte, az apja megalázza, semmibe veszi, így a menyem volt az, aki nekiveselkedett a munkának. A szülei rengeteget segítettek neki. Persze, a gyümölcsös megmunkálásához traktor is kellett, amit a menyem rendszerint a férjemtől kért kölcsön. Cserében a menyemnek egy napot dolgoznia kellett a mi gyümölcsösünkben. Rettenetesen szégyelltem magam nemcsak a menyem, hanem a szülei előtt is, hiszen ők munkásfizetésből éltek, és a menyemen kívül volt még két gyerekük, akik iskolába jártak.
A menyem idővel megunta, hogy ő húzza nagyobb erővel az igát. Igaz, a fiam is dolgozott, de a gyümölcsöshöz hozzá se nyúlt, és felrótta a menyemnek is, hogy munkálja. Annyira elidegenedtek egymástól, hogy már külön kasszájuk volt. Amikor megszületett az unokám, valamelyest javult a helyzet, de sose váltak igazi, meghitt családdá. A férjem fondorlatos módon még azt is kimunkálta, hogy az unokánk is elidegenedjen a szüleitől, de hozzánk se került közelebb, mert félt a nagyapjától. Nem tudom én azt magának elmondani oly módon, hogy megértse, milyen is nálunk a családban a hangulat. A meztelen igazság az, hogy a most már egészségileg és mentálisan is megroggyant nyolcvanéves férjem az egyeduralkodó. Körülötte mi valamennyien szenvedő alanyok vagyunk, akik úgy érzik, most már semmi sem változtatható meg. Az a legszomorúbb, számomra a legfájóbb, hogy még ma sem vagyok képes arra, hogy az asztalra csapjak, és úgy istenigazából mindent a helyére rakjak. A szívem szakad meg, ha a fiamékat látom, hiszen tudom, hogy szerették, talán még most is szeretik egymást, de nem találják az egymáshoz vezető igazi utat. És ahogy múlik az idő, ahogy megnősült az unokám, egyre csak távolodnak egymástól, egyikük se meri vállalni a főszerepet. Tudom, hogy megbüntet az Isten a szavaimért, de meg vagyok győződve arról, hogy legalább a gyerekek életében rendet lehetne teremteni akkor, ha a férjem átköltözne a másvilágra. De sajnos, a hozzá hasonlók az égieknek se kellenek.