Mindenáron azon van, hogy fiatalos benyomást keltsen, talán ezért nehéz meghatározni a korát. Farmernadrágja mindkét szára rongyos, ahogy ma a suhancok viselik, beszéd közben az utcanyelv közhelyeit használja. Időnként, amikor kiesik a szerepéből, egy bűntudattól kínzott, koros férfi ül velem szemben, aki mindenáron el akarja hitetni velem azt, amit ő maga sem hisz el igazán: hogy most boldog és elégedett.
— Ne kérdezze meg, hány éves vagyok, mert úgyse mondom meg őszintén — mondja kissé zavartan. — Nem azért, mert szégyellem a koromat, hanem azért, mert a történet szempontjából ennek nincs jelentősége. Vagy van? Ki tudna erre pontos választ adni?! Azt hiszem, az én sorsom nem egy olyan szívszorongató történet, amelyről szívesen hall az olvasó. De úgy érzem, el kell mondanom, hogyan jutottam idáig, hogy érett koromban mondhatom csak ki igazából: úgy érzem, most révbe értem.
Iparoscsaládból származom, az édesapám a vasas szakmában dolgozott, s annyira szerette a foglalkozását, hogy a három fia is ugyanazt a szakmát választotta. Mert otthon már gyermekkorunkban azt hallottuk mindig az apánktól, hogy a vasas szakma a lelke a mesterségeknek, a jó esztergályos vagy lakatos — bármilyen idők járják is — tisztességesen meg tud élni mindig, ha érzi a fém csodálatos vonzását. Városi gyerek vagyok, igaz, a szülőházam a külváros egyik csendes, de rendezett utcájában állott, ott cseperedtünk fel a bátyámmal és az öcsémmel.
Az anyám szakképzett szakácsként egy nagyvállalat üzemi konyháját vezette, de azért otthon mindig minden a legnagyobb rendben volt, bármelyik műszakban is dolgozott, a családban normális viszonyok uralkodtak. A szakközépiskola befejezése után önként jelentkeztem katonának, azt akartam, hogy minél előbb túl legyek ezen a kötelezettségen, és nyugodtan folytassam az életemet. Így még húszéves sem voltam, amikor berukkoltam. A leszerelésem után mindjárt munkát is kaptam, előnynek számított ugyanis, hogy már túl vagyok a katonaságon.
A bátyám elég fiatalon megnősült, így az öcsémmel ketten jártunk szórakozni. Igazából én voltam az, aki szeretett kijárni esténként, az öcsém sokkal csöndesebb, nyugodtabb természetű legény volt. Sokszor ugrattam is, hogy helyette is nekem kell majd udvarolni annak a lánynak, akin majd megakad a tekintete.
Egy diszkóban nagyon megtetszett egy lány, akire rá volt írva, hogy falusi, de igen talpraesetten viselkedett. Igaz, minden hétvégén ugyanazzal a fiúval jelent meg, és egész este együtt táncoltak, de én úgy gondoltam, még ha van is köztük valami, ha rámenős leszek, megtörik a jég. Felkértem táncolni, s nem adott kosarat. Lassan összeismerkedtünk, de a táncnál tovább nem jutottam. Ahogy múlt az idő, egyre jobban tetszett a lány. Lassan kiderítettem, hova való, megtudtam, hogy van még két lánytestvére és a fiú, akivel a diszkóba jár, egy elég jómódú parasztcsalád egyetlen sarja, aki már hosszabb ideje udvarol neki. A kapcsolatukat mindkét részről a szülők is támogatták — de azért nem adtam fel. Aztán hirtelen meghalt a fiú apja, s egy ideig nem járt szórakozni a srác. Azt gondoltam, eljött az én időm, és őszintén megmondtam a lánynak, hogy szerelmes vagyok belé, komolyak a szándékaim. Nagyon udvariasan, de visszautasított, mondván: már csaknem három éve udvarol neki a fiú, jól megértik egymást. Most, hogy az apja meghalt, nősülni akar, mert nem akarja, hogy az anyja egyedül éljen.
Nem akarom magam lejáratni, így nem mondom el, mi mindennel próbálkoztam, hogy megváltozzon a lány véleménye rólam, de eredménytelenül. Valóban beleszerettem ebbe az egyszerű, de remek teremtésbe, aki minden tekintetben megfelelt az ízlésemnek. Sajnos, hozzáment a régi udvarlójához. Titokban még az esküvőjükön is ott voltam, ügyeltem arra, hogy ők ne lássanak. Meg akartam győződni róla, hogy nekem többé már nincs esélyem a szerelmemnél. Bármilyen könnyelmű legénynek is tartottak, a történtek teljesen lehengereltek. Hónapokig nem találtam a helyemet, nem jártam szórakozni, a társaságom azzal ugratott, hogy beajánlanak papnövendéknek. A környezetem nem ismert rám. De én se önmagamra. Amikor meghallottam, hogy gyermeket várnak, úgy éreztem, nincs mit keresnem többé a környéken.
A vállalaton keresztül alkalmam nyílt külföldi továbbképzésre, hát kimentem. A továbbképzésen megismerkedtem egy amerikai vállalatnak a képviselőjével, s összebarátkoztunk. Igaz, eleinte nagyon döcögősen ment a dolog, mert én alig beszéltem angolul. Amikor lejárt a hat hónapos képzés, vissza kellett jönnöm a vállalatomba. Pár hónap múlva azonban felmondtam, mert az amerikai ismerős szerzett nekem állást — hát elmentem. A szüleim meg se próbáltak visszatartani, tudták, úgyis a magam feje után megyek. Két évig elég viszontagságosan éltem Amerikában, nem volt ugyanis tartós munkaengedélyem, de idővel ezt is sikerült megszerezni — és ott ragadtam.
Talán furcsának tűnik, de sose felejtettem el a lányt. Már harmincéves voltam, amikor megnősültem. A feleségem egy Békéscsabáról származó család egyetlen gyereke volt. Összeházasodtunk, de nem azért, mert szerelmesek voltunk egymásba, hanem mert mindketten benne jártunk már a korban, bírtuk egymást. Mindketten dolgoztunk. Azt meg tudni kell, hogy aki Amerikában dolgozni akar, az talál is munkát, amit meg is fizetnek, különösen a szakmunkát. Házat vettünk, mindkettőnk külön autót, keresztül-kasul bejártuk Észak-Amerikát. Két lányunk született, és azt hiszem, meg voltunk elégedve az életünkkel.
Talán el sem hiszi, de én csak húsz év múlva jöttem először haza, amikor meghalt az apám. Velem tartott a családom is. Legnagyobb csalódásomra azonban se a feleségem, se a lányaim nem voltak elragadtatva attól, amit itt láttak. Akkor éreztem először, hogy én a magam családjában is idegen vagyok. Amikor a temetés után visszamentünk Amerikába, megváltoztak a családi viszonyok — elidegenedtünk egymástól. És ezzel párhuzamosan egyre erősebb honvágyam lett, mindenáron haza szerettem volna jönni. Amikor két év múlva meghalt az anyám is, eljöttem a temetésére, de már útközben tudtam, hogy soha többet nem megyek vissza Amerikába. Innen intéztem el a válópert, minden ottani vagyonomat a lányaimra hagytam. És szabad voltam.
Maszekolásból tartottam fenn magam, nehéz volt itthon a helyzet, de feltaláltam magam. Már csaknem egy éve éltem itthon, amikor megtudtam, hogy a lány, a nagy szerelmem, már több mint egy éve halott. Elmentem a sírjához, és ott találkoztam először egy helyes, fiatal lánnyal. Kiderült, hogy a szerelmem gyermeke. Mintha áramütés ért volna! Első pillantásra szerelmes lettem belé! Eleinte nem szóltam neki semmit, de idővel kértem, beszéljünk meg egy találkozót az apjával. Az apja előtt vallottam szerelmet neki. Egyúttal azt is elmondtam, ki vagyok, honnan ismerem a szüleit. Az apja megfenyegetett, hogy agyonüt. Mi ketten azonban lassan összemelegedtünk. Hat éve, hogy megesküdtünk, van egy négyéves kisfiunk. És boldogok vagyunk. Legalábbis őszintén remélem, hogy valóban azok. Igaz, én néha erőmön felül is igyekszem, hogy megfeleljek a párom minden elvárásának, hogy ne érezze a több mint harminc év korkülönbséget. Az apja szóba sem áll velem, még a köszönésemet se fogadja el. Időközben megkaptam az amerikai nyugdíjat, szolidan meg tudunk belőle élni. Reggelenként, ha borotválkozom, vizsgálom, hogy mennyire sokasodnak az arcomon a ráncok, és boldog vagyok, ha nem fedezek fel újakat. Így talán még sokáig méltó leszek az anyja lányának szerelmére.
