— Vitathatatlan — mondja hosszú hallgatás után az asszony —, hogy aki valamit elront az életében, az mindig talál rá mentséget. Ez alól én sem vagyok kivétel, talán csak annyiban, hogy nekem nem volt kitől tanulnom, mert szülők nélkül nőttem fel. Az anyám sokáig nem maradt terhes, az apám pedig — állítólag — mindenáron gyereket akart. Amikor anyám hat év házasság után végre másállapotban maradt, apám már egy másik asszonynál próbálkozott — sikerrel. Majdnem egyidejűleg szült a két asszony — anyám és apám szeretője. Én nem is emlékszem az apámra. Azt mesélik, hogy amikor hazamentünk a szülészetről, apám összecsomagolta a házunkban található összes értékesebb holmit, és végleg kilépett az életünkből. Nagyszüleim sem voltak — apám szülei nem sokkal a fiatalok házasságkötése után meghaltak, anyámnak csak az édesapja élt, de kiskoromban ő is elhunyt. Anyám egyedül küszködött, de nem bírta sokáig — iskolás sem voltam még, amikor rövid, súlyos betegségben meghalt. Egy nagynéni vett magához, de kisvártatva külföldre ment férjhez, így engem — mint egy fölöslegessé vált csomagot — a szomszédra bízott.

Visszagondolva a gyerekkoromra, a legfeltűnőbb számomra az, hogy sosem korlátoztak. De nem azért, mert nagyon szerettek, hanem azért, mert senkinek sem volt fontos, hogy mi történik velem. Az általános iskolát is csupán azért fejeztem be, mert kimaradásom esetén megbüntették volna a családot. Alig múltam tizenöt esztendős, amikor a szomszéd húszéves fia megerőszakolt. Persze, senkinek sem mertem szólni, tudtam, hogy a fiú szülei neki adnak igazat. Meg attól is féltem, hogy ha beszélek, megsértődnek, és kidobnak a házukból. Hát hallgattam, és beletörődtem, hogy prostituált lett belőlem. A fiú, aki megerőszakolt, rendszeresen szerzett szexre éhes, pénzes férfiakat, kapós voltam, jó üzletnek bizonyultam. A keresetem egy részét visszaadta, de abból nekem kellett fizetnem a szobát meg minden egyebet — otthon ugyanis nem lehetett „rendelőt” nyitni.

Öt éven át voltam örömlány, és húszévesen estem először teherbe. Véletlenül megfeledkeztem a védekezésről, és állapotos maradtam. Az volt a legszomorúbb, hogy fogalmam sem volt arról, hogy ki lehet a gyerek apja, hiszen volt olyan éjszaka, amikor négy vendégem is volt. A terhesség első jeleit nem vettem komolyan, felfázásra gyanakodtam, és amikor orvoshoz kerültem, már szó sem lehetett az abortuszról, igaz, nem is akartam volna megszabadulni a magzattól. Amikor a nőgyógyász megjegyezte, hogy néhány nap múlva megmozdul a baba, tudtam, hogy megszülőm. És azt is tudtam, hogy többé soha nem fekszem le férfivel pénzért. Amikor közöltem a „főnökkel” az elhatározásomat, azt mondta, ha nem vagyok hajlandó dolgozni — elmehetek, rá ne számítsak, mert nem áll szándékában még a kölykömet is etetni. Egy este becsomagoltam a legszükségesebbet, és Újvidékre mentem, ott járt ugyanis egyetemre egy iskolatársnőm, akivel az általános iskolában jó viszonyban voltam. Sokat köszönhetek neki, az első, legnehezebb időszakon ő segített át. Sőt, az első munkahelyemet is ő találta: az egyetemi menzán takarítottam. Megszültem a fiamat, és még a kórházi szobában megfogadtam, hogy nem okozok neki csalódást, és megteszek minden a boldogsága érdekében. Lassan, apró lépésekkel haladtam előre — de haladtam. Bíztam önmagamban, sőt — hosszú idő után először — úgy éreztem, anyám ismét vigyáz rám odafentről. A város központjában szociális lakáshoz jutottam, nem kellett lakbért, rezsit fizetnem, a fiam iskolája alig néhány perc járásra volt, s a lépcsőház takarításáért meg még egy kis pénzt is kaptam.

Kialakult egy szűkebb baráti társaságom, a fiam szépen fejlődött, az apró-cseprő gyerekes csínytevéseken kívül nagyobb probléma sosem volt vele. Amikor  nagyobbacska lett, elkezdett érdeklődni az apja felől, és tudtam: hamarosan meg kell tudnia az igazat, még ha félek is ettől a pillanattól. Tudja, a lelkem mélyén mindig éreztem, hogy kiderül, ki a gyerekem apja. Tízéves múlt, amikor úgy gondoltam, elég érett ahhoz, hogy megértsen bizonyos dolgokat. Elmondtam, hogy fiatal koromban sok férfi megbántott, nem tisztelt eléggé — többek között az apja sem —, és ezért nem akarok az egészről beszélni. Ahogy nőtt, komolyodott, egyre mélyebb lett a meggyőződése, hogy az életemben rajta kívül más férfi nem lesz. Harmadikos gimnazista volt, amikor először lett szerelmes. Bemutatta a kislányt, és úgy éreztem, a fiam elindult a maga útján. Abban az időszakban ismerkedtem meg egy munkatársammal, aki egyedül élt. Komoly, megbízható, rendkívül jóindulatú ember volt, és hosszú évek után — azaz egészen pontosan: életemben először — nagyon jólesett szép szavakat hallani. Nem terveztünk előre, egyszerűen csak jól éreztük magunkat. Eljártunk együtt sportolni, moziba, rendezvényekre, haza azonban sosem vittem. Amikor a fiam betöltötte a 18. életévét, rendeztünk otthon egy kis bulit, amelyre a kislányon kívül a fiam néhány barátja, és két munkatársnőm volt hivatalos. Maradt jócskán torta, egy kis pecsenye, így másnap meghívtam ebédre a barátomat. A fiam tudta, hogy van valaki, akivel eljárok szórakozni, azt is mondtam neki, hogy kedveljük egymást, de amikor meglátta a lakásban, kikelt magából. Olyan csúnyán szidta, sértegette a férfit, hogy ő is kiborult. Felemelte a hangját, és arra intette a fiamat, hogy vigyázzon a nyelvére, és beszéljen kellő tisztelettel az idősebbel. Erre a fiam nekiugrott, és úgy megütötte, hogy a férfi nekiesett a villanytűzhelynek — mentőt kellett hívni, hogy ellássák a fejsérülését. A mentők értesítették a rendőrséget, a fiam azonban időközben elszökött hazulról. Ahogy az ápoló félrehúzta a férfi trikóját, hogy beadhassa a fájdalomcsillapító injekciót, megdöbbenve vettem észre, hogy a férfi lágyékán egy pontosan olyan alakú májfolt van, mint a fiam lágyékán. Elállt a lélegzetem, de nem szóltam semmit. Másnap a kórházi látogatás során előhozakodtam a kérdéssel, volt-e valamikor dolga örömlánnyal egy bizonyos évben, egy bizonyos kisvárosban. Lassan körvonalazódni látszott, hogy ő lehet a fiam apja. A fiam nagy nehezen ráállt, hogy elvégezzék az apaságot igazoló tesztet, és a sejtés beigazolódott: a férfi valóban a fiam apja. Sajnos, a gyerek hallani sem akar az apjáról és rólam. Pedig még nem is tudja a teljes igazságot az életemről. Már három hónapja várom, hogy lecsillapodjon, hogy normális hangnemben tudjunk beszélni egymással, és helyrehozzuk az életünket. Ugye, említettem már, hogy mindig is tudtam: egyszer felbukkan majd a fiam apja!