Bocsánatkérés helyett
Külön tudományos értékelést érdemelne, hogy választ kapjunk a kérdésre: miért vagyunk ilyenek, amilyenek vagyunk. Több nemzet hosszú együtt vagy egymás mellett élése mennyire hat ki a szokások, felfogásmód, kultúra összeforrására és hogy az ilyen szimbiózisban egyáltalán van-e jelentősége annak, hogy minden, a nemzethez tartozó egyén génjeiben viseli a nemzetére jellemző egy-egy jellemvonást. Ilyenféle gondolatokat fejtegetett L., amikor találkoztunk és csak a beszélgetés végén rémlett fel, hogy egy kicsit önmagát, családját igyekezett mentegetni. Amiért nem hittek az első szónak.
- Sok mástól eltérően én nem azért hívtam el erre a beszélgetésre, hogy az olvasók tanuljanak a történetből - mondja a férfi. - Azt hiszem, az igazi indítékom az volt, hogy bocsánatot kérjek azoktól, akiknek nem hittem az első szóra. Mert amit akkor meséltek, annyira felfoghatatlan, annyira embertelen volt, hogy egyszerűen nem tudtuk elhinni, a félelem, az általános őrület rovására írtuk, nem tulajdonítottunk neki nagyobb jelentőséget. Abban az időben mindenkinek - meg még ma is - elég volt a maga nyomora, senki sem akart a más lélekbúvára lenni. Kanizsa környéki születésű vagyok, a középiskola befejezése után kerültem ebbe a városba, és ott is nősültem meg. Az én szüleim egyszerű földművesek voltak, a három gyerek közül a két lány ottmaradt a földön, csak én folytattam az elemi után is az iskolát, mert az apám szerint a férfiembernek szakma kell, s ha abban nem boldogul, a föld mindig visszavárja és kenyeret ad neki. A feleségem családja tehetősebb volt, apósom jó hírű iparos, de annyira neki se ment jól, hogy mindkét gyerekét iskoláztassa. Én teljesen természetesnek tartottam, hogy a feleségem bátyjának vettek házat, mi az egyik nagynéninél kaptunk szoba-konyhát és ott kezdtük a közös életet. Ott született meg a fiunk is és amikor a kopácsi rétben elesett a nagynéni fia, megengedte, hogy bővítsük a lakást. Két évvel később azt javasolta, hogy kössünk eltartási szerződést, de a feleségem ezt nem akarta, úgy érezte, megalázná ezzel a nagynénit. Ha leesik lábáról, mondta, nekünk mindenképpen kötelességünk lesz gondoskodni róla. Azt hiszem, hogy a feleségem ilyen hozzáállása annyira meghatotta a nagynénit, hogy tudtunk nélkül a feleségemre testálta a házát.
Közben a mi egyetlen fiunk is gimnazistává serdült és mindannak ellenére, hogy nálunk már fejtetőre állt az élet, mi szép jövőt terveztünk neki, pedig egyre nehezebb lett a megélhetés. Először a feleségem maradt munka nélkül, később már az én vállalatomban is egyre késtek a fizetések, de valahogy feltaláltuk magunkat. Hétvégeken - a feleségem hét közben is - segítettünk apáméknak a földön, szombatonként a konyhakerti veteményeket hoztuk a szabadkai piacra, közben egy kicsit csencseltünk, egyszóval igyekeztünk életben maradni úgy, hogy ne legyünk éhesek. A fiunk sikerrel érettségizett, már azt tervezgettük, hova megy majd egyetemre, amikor megkezdődött a vadászat a fiatalok ,,önkéntes' bevonultatása végett. Amikor már nemcsak a diszkókból, hanem esténként az utcáról is összefogdosták őket, elhatároztuk, hogy átmentjük a gyereket Magyarországra. Volt Békéscsabán egy nagyon jó ismerősünk... A legszükségesebb holmival, a gimnáziumi oklevéllel egy éjjel elkísértem a fiamat a zöldhatárig, és zokogva engedtem útjára ismerősünkhöz. A feleségem kisírta a szemét a fia után, az pedig az ismerősök közbenjárásának köszönhetően beiratkozott az egyetemre is. Igyekezetünk munkába fojtani a gondjainkat, a boszniai meg az egyéb borzalmakat el sem akartuk hinni, hiszen addig mi egy olyan országban éltünk, ahol nem volt fontos, milyen nemzetiségű vagy. Valahogy úgy voltunk vele, mindaz, ami történik, valahol messze van tőlünk, csak hozzánk ne érjen el. Aztán egy napon megjelentek a bosnyák menekültek a vasútállomáson, majd a szabadkai belügyi titkárság előtti park füvén. Egy délelőtt a feleségemmel a személyazonossági igazolványomat akartam meghosszabbítani és míg én intéztem az ügyeimet, a feleségem a kocsiból nézte a szerencsétlenek tömegét. Amikor kijöttem az épületből, éppen indult egy fiatalasszony felé, aki egy törölközőn igyekezett tisztába tenni néhány hónapos kisbabáját. A törölköző sarkával igyekezett rendbe tenni a baba bepirosodott popsiját, közben a gyerek egyfolytában sírt. Beszédbe elegyedtünk és a fiatalasszony elmesélte: harmadéves egyetemista, a férje középiskolai történelemtanár. Még idejében megtudták, hogy a férje is rajta van a likvidálandók listáján, így minden megtakarított pénzüket odaadták annak a bandának, amely a kimenekítéssel gyarapította vagyonát. A személyi dokumentumokon kívül az égvilágon semmit sem vihettek magukkal, így kerültek Szabadkára. Most várják, hogy valamelyik ország befogadja őket, de közben nincs hol lenniük. Két perc alatt megbeszéltük a feleségemmel, hogy magunkkal visszük őket és én majd naponként érdeklődöm az irataik után a belügyben. Közben megérkezett a férj is egy műanyag flakon vízzel és egy veknivel. Meg akarták velünk érteti, hogy ők nem tudják megfizetni a szívességünket, végül mégis velünk tartottak. Mindössze tíz napot voltak nálunk, de ez az idő elég volt ahhoz, hogy őszintén megszeressük őket. Kanadába szerettek volna menni, de csak egy magyarországi menekülttáborba jutottak el. Olyan igazi barátság alakult ki köztünk, amit minden ember szeretne magának. Megsirattuk őket, amikor elmentek, s állandóan tartottuk a kapcsolatot. Mindenről beszámoltak, kétszer meg is látogattuk őket a táborban. Három hónap után Új-Zéland fogadta be őket, de onnan is rendszeresen jelentkeztek, minden részletet tudtunk egymás életéből. Időközben meghalt a nagynéni és meglepetésünkre a feleségem örökölte a házát. De egy közeli rokon megtámadta az örökösödési végzést és egy olyan hosszú per indult, ami felélte szinte minden jövedelmünket. A végérvényes döntés alapján csaknem tízezer márka ellenértékét kellett volna fizetnünk a felperesnek, persze, nem volt miből. Ezt is megírtuk barátaiknak, azt is, hogy valószínűleg mi is Magyarországra költözünk a fiunk után, aki már okleveles mérnök és ott dolgozik. Elsírtuk nekik, hogy a szívünk szakad meg az elöregedett szüleink miatt, akiket itt kell hagynunk, de az élet megy a maga útján, haladni kell rajta, még ha sírva is. Aztán kb. fél év múlva egy ismeretlen férfi köszönt be hozzánk, elmondta, hogy a barátainktól hozott egy csomagot. Mit mondjak? Elküldték a ház kifizetéséhez szükséges pénzt egy levél kíséretében, hogy ez csak egy morzsája annak, amit mi tettünk értük. Rendeződött a per és én azóta egy szoba-konyha fürdőszobás melléképületet csináltam az udvarban, hogy ha látogatóba jönnek, meglegyen a kényelmük. A mostanában vetített, hat srebrenicai fiatal meggyilkolásáról szóló dokumentumfilm levetítése után értettük csak meg igazából, hogy a menekültek óriási többségének igaza volt, amikor az ott elszenvedett borzalmakról mesélt. Most a politikusaink is a bosnyákoktól való bocsánatkérés gondolatával foglalkoznak, érdekes módon csak tíz évvel a történtek után. Kíváncsi vagyok, ha ez a film nem kerül bemutatásra, egyáltalán beszélt volna-e valaki is az ottani mészárlásokról. Én úgy éreztem, nekem nincs miért bocsánatot kérnem, de annyival tartozom ennek a tiszta, nemes barátságnak, hogy elmeséljem a történetét.