Legjobb lenne az iránytűnket a vággyal összekötni: azt csinálom, amit akarok, és nem tart vissza a félelem! Nos, itt kezdődnek a problémák. A kamaszok nagy része nem tudja, mihez is ért valójában, esetleg mi érdekli igazán.

Én elérkeztem az általános iskola végéhez, és lassan nekem is döntenem kell, milyen középiskolát választok, avagy mi szeretnék lenni.

Kiskorom óta az volt az álmom, hogy tanító néni leszek. Időközben azonban rá kellett jönnöm, hogy lassacskán nem volna kit tanítanom, nálunk ugyanis egyre inkább csökken a kisiskolások száma. Ahogy teltek az évek, idősödtem, és a napjaim nagy részében azon gondolkodtam, mi volna a helyes választás. Ezen az állapoton valószínűleg sokan átestek már, nekem azonban ez a kérdés létfontosságú. Egyáltalán nem mindegy, hogy az életem nagyobb részében azzal foglalkozom-e, amit igazán szeretek.

Azok közé a fiatalok közé tartozom, akik néphagyományt ápolnak, és nagy élvezettel bújják a jobbnál jobb könyveket. Színházlátogatásaim során viszont arra döbbentem rá, hogy nagyon érdekel a színházi élet. Egyre többet foglalkozom ezzel a gondolattal. A sors mindig mindenbe beleszólhat, de remélem, nekem ez lesz a sorsom.

A jövő kiszámíthatatlan, minden lehetőséget meg kell ragadni, s bármit tűzünk is ki célul, azért küzdenünk kell. Egy nagy teret kell nyitnunk, melyben a lehető legjobban kell magunkat éreznünk.

A kamaszok többsége jövője egyik legfontosabb elemének a családot és a családalapítást tartja. Gyermekeket szeretnének, akikben saját magukat látják, s nekik szentelik életük nagy részét, hiszen a gyermek áldás.

Ma már olyan világot élünk, amelyben sajnos nem a család a legfontosabb, hanem a karrier. Előtérbe helyezzük a munkánkat, és harmincéves korunk után eszmélünk rá, hogy szükségünk van a családra. Talán jobban, mint bármi másra. Emellett a barátok is szinte a családunk részévé válnak, hiszen mindig mellettünk állnak, és átsegítenek a bajon.

„Kell a barát. A megértő társ, aki hibáinkkal együtt szeret, s ha fojtogat a magány, hozzánk tapad, de nyomban újra leválik, mikor újra magányra vágyunk. Mert mindent érez, mindent tud, ami számunkra fontos. Az érintése maga a biztonság, amikor megfogja a kezünk. S jelen van akkor is, ha távol van. Mert a fő jellemzője, hogy van. Hogy létezik, és bármikor feléje nyúlhatunk” (Kun Erzsébet).

Természetesen mindemellett vágyunk az ideális otthonra, családi fészekre az igényünk szerinti városban vagy akár faluban. Csak ott lehetünk igazán otthon, ahol jól érezzük magunkat.

Arra kell gondolnunk, hogy mindig mindent elérhetünk, csak küzdenünk kell érte. Ha kitartóak leszünk, végül egy nagy-nagy tér lesz körülöttünk, amelyet megtanulunk irányítani, és ott leszünk igazán otthon.

A jövőjét és a sorsát senki sem tudhatja pontosan, de ha valaki eldönti magában, hogy szereti az életét, és mindent megtesz annak érdekében, hogy jól alakuljon a jövője, az az ember boldog lesz.

„Teljes az, aki ember, akinek érzései vannak. Aki mer hibázni, és nem sírni felette, hogy Úristen, most mi lesz. Mi lenne, megy tovább, és harcol, addig, amíg el nem éri a célját. [...] Tudja, hogy mit akar az élettől, és hogy mennyit várhat el magától. Nem a festék vagy a ruha teszi vonzóvá, hanem a fellépése: ragyog, tündököl, képtelenség elmenni mellette. Tisztában van azzal, hogy butaság a tökéletest keresni, mert olyan nincs. Olyan viszont van, amikor találsz valakit, aki elfogad úgy, ahogy vagy. Hiszen legbelül valójában mindannyian arra vágyunk, hogy azért szeressenek, amilyenek vagyunk. Érezni, hogy »elég az, ami vagyok«” (Oravecz Nóra).

Mert mindenki csak boldog szeretne lenni!

SZABÓ Regina, 8. osztály, Csóka
Móra Ferenc MME, Kék cinkék irodalmi csoport