Kőkemény támadások érték annak idején Nikolas Sarkozy magyar származású francia államfőt, amiért minden köntörfalazás nélkül söpredéknek nevezte a Párizs és más francia városok utcáit, tereit csatatérré változtató, törő-zúzó-gyújtogató tüntetőket, s szigorú intézkedéseket foganatosított velük szembe...
Mert pontosan tudta, milyen veszélyeket rejt magában a vélt vagy valós igaza védelmében semmilyen erőszaktól vissza nem riadó, feldühödött tömeg, hogyan teheti tönkre évekre, akár hosszú évtizedekre is egy város, egy egész ország életét.
Mi ezt itt a békés rónaságon a nyolcvanas évek végén, a kilencvenesek elején a saját bőrünkön tapasztalhattuk, s lesújtó következményeit a mai napig nyögjük, és még nagyon sokáig nyögni fogjuk.
Van Gabriel García Márqueznek egy remek kisregénye, amelyben hajszálpontos, plasztikus képet fest a világ minden tájékán fellelhető söpredékről. A kisregény természetesen a Söpredék címet viseli.
,,Mintha egy förgeteg vette volna be magát a falu szívébe, egyszer csak betoppant a banánköztársaság, s nyomában a söpredék. Egy nyughatatlan, féktelen söpredék, amely idegen falvak emberi és tárgyi szemetét hozta magával; meg egy távolba vesző, egyre valószínűtlenebbnek tűnő polgárháború tarlóját. És irgalmatlan volt a söpredék. Mindent megfertőzött azzal a felkavart tömegszagával, azzal az áporodott verejték- és titkolt halálszagával. Egyetlen év leforgása alatt jó néhány korábbi katasztrófa romjait zúdította a falura, és az utcákra szórta zagyva szemétrakományát... És abban a szélviharban, abban a förgetegben, amelyben csak úgy hemzsegtek az ismeretlen arcok..., mindabban mi, az elsők, voltunk az utolsók; mi voltunk az idegenek; a jövevények.'
Márquez szövegét olvasva ugye milyen ismerős, egyszer (többször) már megtapasztalt érzés kerít bennünket hatalmába?! Aki tanúja, szenvedő alanya volt a nyolcvanas, kilencvenes évek eltorzult arcú, a hatalom által méltóságteljesnek titulált pusztító mítingjeinek, a szabadságunkra és emberi méltóságunkra törő joghurtforradalomnak, s annak a rombolásnak-gyújtogatásnak-szabadrablásnak, ami a napokban Belgrádban és Szerbia más városaiban is lezajlott, az bizony úgy érezheti, hogy a világhírű kolumbiai író az itteni eseményekről fest hiteles és hátborzongató képet. Az ,,örökös ostromállapot'-ról, az elszabadult vagy elszabadulni készülő terror légköréről.
Márquez kisregényében csak azt tette, amit egy valamirevaló írástudónak tennie kell: nevükön nevezte a dolgokat.
Vajon a szerbiai politikusoknak, írástudóknak van-e bátorságuk ehhez? A legtöbbjük fejében ilyesmi meg sem fordul. Ellenkezőleg: Vojislav Koštunicáék, Toma Nikolićék, Velimir Ilićék, Matija Bečkovićék azonnal igazolást találtak a külföldi nagykövetségek épületét barbár módon felgyújtó-feldúló, üzleteket kirabló huligánok cselekedeteire: a Kosovo igazságtalan elvesztése miatt feltámadt nagyon is jogos nemzeti indulatot. (A mentséget keresőkhöz és találókhoz természetesen azonmód csatlakozott a pravoszláv egyház is, amely minden időben kész volt áldást osztani a más népek ellen induló szerbek fegyverére.)
Az igazolást a jogos nemzeti felindulásban megtalálók egyike sem jutott el odáig a gondolkodásban, hogy Kosovo fájdalmas elvesztése esetleg a saját több évtizedes téves és kártékony politizálásuknak a logikus következménye, hogy a bajok forrását nem mindig másban, ezúttal Amerikában és az Európai Unióban, hanem önmagukban kell keresni. Hogy nem azért következtek-e be az országmaradék fővárosában és más városaiban ezek a szégyenteljes események, mert a világraszóló csúnya felfordulást okozó vandálokat a családjukban, az iskoláikban, a templomaikban nem az emberségre, a mások elfogadására és értékeik tiszteletben tartására biztatták, hanem mindig csak a gyűlöletre, a mások semmibe vételére és önmaguk felmagasztalására buzdították. Vajon nem mindennek következtében lett-e belőlük a nemzet és Európa büszkesége helyett söpredék?