Habár a történetnek semmi köze hozzá, a beszélgetés végén Heidi, a remek ifjúsági regény nyomorék főhőse jutott eszembe. És ismét bizonyítást nyert, hogy a hitet sohasem szabad feladni, az élet mindig tartogat szép meglepetéseket, csak hinni kell benne. Emese is ezt állítja, aki harmincéves korában tanult meg ismét járni.
- Nagymamám szerint rendkívül mozgékony, életrevaló kisbaba voltam - mondja a lány, és hangjában semmi keserűség, a beszélgetés mintegy három órája alatt egyetlenegyszer sem volt gyűlölet a hangjában, senkire sem gondol haraggal. - Az édesanyám, hogy úgy mondjam, rendkívül önálló teremtés volt már fiatalkorában, mindig a maga feje után ment, nem érdekelték a szabályok, mindig azt tette, amit eltökélt, és nem érdekelték a következmények. Persze, ami ebből a fiatalkorára vonatkozik, azt a nagyszüleimtől hallottam, de amióta az eszemet tudom, magam is ilyennek ismerem. Alig fejezte be a középiskolát, amikor szerelmes lett az apámba, és jóval a lakodalom előtt teherbe esett. Amikor már értelmes voltam, a fényképalbumokat lapozgatva sokszor megkérdeztem anyámat, ő miért nem volt hófehér ruhában menyasszony, de sohasem válaszolt. Egyszer aztán a nagymamám mondta, hogy akinek a hasában már mocorog a baba, azt nem illeti meg a hófehér esküvői ruha. A lakodalmuk után három hónapra jöttem a világra, egy teljesen átlagos családban, melyben mindkét szülő dolgozott, nem voltunk se szegények, se gazdagok, de azt hiszem, nagyon boldogok se. Még szerencse, hogy kicsi korunkban ezt még nem tudjuk felmérni, ezért rendszerint felhőtlennek érezzük a gyermekkorunkat.
Anyám egy kereskedelmi vállalatban dolgozott. Eleinte irodában, később kereskedelmi utazó lett, rengeteget volt távol otthonról. Azt hiszem, apámat ez nem zavarta különösebben. Munka után rendszerint ő vitt a játszótérre. Míg ők dolgoztak, az anyai nagyszülők vigyáztak rám, jószerével mindig velük voltam. Kilenc hónapos koromban a nagymamám szoknyájába kapaszkodva tanultam meg járni, ő őrzi a kihullott tejfogaimat, a az első nyiratkozáskor félretett hajtincseimet.
Gondtalanul, boldogan nőttem iskoláskorig, alig vártam, hogy a hátamra vehessem az iskolatáskát. Meg voltam győződve, hogy az iskolából rendkívül okosan kerül ki az ember. És én okos akartam lenni, szerettem volna mindent tudni, mohón szomjaztam az ismeretekre, a nagyitól rendszerint ötféle dolgot kérdeztem egyszerre. Ha valamire nem tudott válaszolni, mindig azzal vigasztaltam, majd ha én iskolás leszek, megmagyarázom neki. Mert ugye, aki iskolába jár, az mindent tud. Nagyon szerettem rajzolni, azonkívül a nagyitól már egészen kicsi koromban megtanultam horgolni, és végtelenül élénk képzelőerőmnek hála már tízéves koromban különleges, egyedi kis terítőket horgoltam. Anyám nem nagyon talált időt rá, hogy megcsodálja a remekműveimet, így csak a nagyszüleim dicséretére számíthattam. Nagyon fontos volt nekem, hogy megdicsérjenek. Azt hiszem, a csínytevésekben is azért voltam mértékletes, hogy ne szidjanak.
Közben az anyám olyan sikeres lett a pályán, hogy egy niši nagykereskedelmi vállalatban vezetői beosztást kínáltak fel neki. A világ legtermészetesebb dolgának tartotta, hogy elfogadja, és apámat is azzal a magyarázattal igyekezett megnyerni, hogy végre beért az addigi munkája, ostobaság volna nem leszedni a gyümölcsét. Apám nem akart délre költözni, így csak anyám ment el. Eleinte hetenként, később havonként, aztán pedig csak akkor járt haza, ha a nagyi kérte rá. Két év múlva elváltak. Engem a bíróság apámnak ítélt, de ő nem tudott mit kezdeni velem, így a nagyiékra ruházta a gyámságot. Valójában csak jogi viszonylatban változtak meg a körülmények, én maradtam ugyanabban a környezetemben. Ekkor ötödikes voltam. Abban az évben tartották a gyermekrajz-világkiállítást, a hendikepes gyerek témában. Én egy tolókocsiban ülő copfos kislányt rajzoltam le, amint egy nagy zöld mező közepén ücsörög egyedül a kocsijában, és sárkányt próbál eregetni. A világ minden tájáról részt vevő több ezer kis pályázó munkájából a zsűri háromszázat válogatott ki, közülük pedig a legnagyobb meglepetésemre az enyémet jutalmazta első díjjal. Ebből az alkalomból apámtól egy vadonatúj kerékpárt kaptam, és úgy örültem neki, hogy szinte még a vécére is azzal jártam. Egy este vagy tízen zargattuk a kerékpárunkat az utcától a vásártérig tartó szakaszon oda meg vissza. A nagy hajszában egyszer csak nekihajtottam egy fa kiálló fagyökerének, és olyan szerencsétlenül zuhantam neki a járdaszélnek, hogy nem tudtam felkelni. Súlyos gerincsérülést szenvedtem. Az orvosok azt mondták, örök életre kerekes kocsiba kényszerülök. Hiába volt a gyógytorna, a gyógyfürdős kezelés, az állapotom semennyit sem javult. Eleinte el nem tudtam képzelni, mi történik velem, abban reménykedtem, majd elmúlik, mint a fogfájás. De telt-múlt az idő, és az én lábaim nem akartak engedelmeskedni. Közben megműtötték a nagymamát, és kérte anyámat, legalább addig vegyen magához, amíg ő fel nem épül. De anyám azt mondta, a munkája nem teszi lehetővé, és különben is nem tud mit kezdeni egy nyomorék kisgyerekkel, aki még pisilni sem képes egyedül. Az apám közben megnősült, és már volt egy fia is. A felesége azt mondta, elég neki a maga gyereke. Kibírhatatlan magányomban az olvasásban találtam menedéket, a horgolásban pedig levezettem a felgyülemlett feszültséget. Már 16 éves voltam, amikor azt olvastam az egyik újságban, hogy Svájcban rendkívül jó eredményeket érnek el a hozzám hasonló betegekkel. A nagyiék nyugdíjából persze gondolni sem lehetett erre, hát elhatároztam, hogy összehorgolom a műtétre, a kórházi tartózkodásra való összeget. A nagyapám elhívta hozzám a volt rajztanáromat, és neki elmondtam, mit tervezek. Kértem, segítsen eladni a munkáimat. Mondhatni, ennek a nemes tanárnak köszönhetem sorsom jobbra fordulását. Valamilyen módon kapcsolatba lépett a svájci szanatóriummal, elmesélt rólam mindent, elküldte a díjnyertes rajzomat, és arra kérte az intézmény személyzetét, hogy vegyenek tőlem horgolásokat, mert csak így tudom összehozni a műtét költségeit. Azóta persze már tudom, hogy ha életem végéig horgoltam is volna, akkor sem tudtam volna előteremteni a műtéthez szükséges pénzt, de akkor akkora buzgalom fogott el, hogy szinte éjjel-nappal horgoltam.
1990 januárjában, amikor megérkezett a svájci kórház meghívólevele, éppen a tizenhetedik szülinapomat ünnepeltem. A meghívó mellé repülőgépjegyet mellékeltek nekem is és a kísérőmnek is, és arra kértek, hogy minden munkámat vigyem magammal. A rajztanárom és a nagyapám kísért el életem legfontosabb, legjelentősebb útjára. Csodálatos volt a fogadtatás. A kórház bejárata fölött ott állt az én díjnyertes rajzom kinagyítva, szinte az egész személyzet kijött a fogadásomra. Nyolc hónapig kezeltek, de hasztalan. A nagyapám az itthoni helyzet miatt egyre kevesebbszer tudott meglátogatni, közben én is rájöttem, hogy a horgolásaimért kapott pénzből még a kórházi költségeket sem tudnám fedezni, hát sírva kértem az orvost, küldjön haza, ha már minden hiába. Ekkor az egyik nővér, akinek meghalt a férje, és egyedül élt, azt mondta, örökbe fogad, hogy ott maradhassak, a kórház pedig felvállalta a kezelési, műtéti költségeket. Nyolc műtéten estem át, közben befejeztem a képzőművészeti egyetemet, eddig három önálló kiállításom volt. Sikerrel. Másfél évvel ezelőtt kezdtem ismét járni, és amint látja, ma már egészen normális vagyok. A nevelőanyámmal évenként jövünk nagyiékat meglátogatni, persze a költségeket már én állom, mindkettőnkét. Tudja, én nem hiszek a csodákban. De végtelen hittel vallom, hogy az életben bármi történjék is velünk, sohasem szabad feladni. Akkor a hithez csoda is társul.