— Ez a beszélgetés nem az én ötletem volt — kezdi a húsz év körüli lány. — Nem szoktam újságot olvasni. Nemcsak azért, mert nagyon kevés időm jut lazításra, hanem mert ez a szokás ki sem alakult nálam. Amikor megtanultam olvasni, nem volt pénzünk újságra. Anyu, szegény, mindig azt mondta esténként: Gyere, bogaram, kulcsold össze a kezedet, köszönjük meg istenkének, hogy ezt a napot is megértük és túléltük! Igazán szerényen, szűkös körülmények között tengődtünk. Talán annak is ez az oka, hogy csak néhány esemény — a legmeghatározóbbak — maradt meg az emlékezetemben.

Édesanyám az egyetem utolsó évében ismerkedett meg az akkor már villamosmérnök édesapámmal. Hamarosan összeházasodtak, anya pedig abbahagyta tanulmányait. Apa családja — különösen a nővére, aki imádta öccsét és végtelenül büszke volt rá — nem volt elragadtatva a házasságuktól. Anyámat ki nem állhatta, mert szerinte a jóképű, okos apám módosabb lányt is elvehetett volna. A szüleim azonban nagyon szerették egymást, és a nagynénim rosszindulatú megjegyzései sem zavarták őket. Mindketten dolgoztak, nem szorultak senki segítségére. Anyukám Jugoszlávia széthullásának kezdetén esett teherbe. Szlovénia már kivált, amikor a nővérem és én megszülettünk — tizenhét perc különbséggel. Állítólag nagyon jó babák voltunk, keveset sírtunk, mindig mosolyogtunk. Arra az időre nem emlékszem, amikor apa elveszítette az állását, és életünk egyre nehezebbé vált, de arra már igen, hogy apa esténként az egyik ismerősénél aludt, mert sorra kapta a katonai behívókat. Anya jóval később mondta el, hogyan kerültünk külföldre...

Apa nővére és férje — amint elkezdődött Jugoszlávia széthullása — Svédországba utazott. Rövid időn belül kaptak állást, és amikor meglátogattuk őket, már saját házuk és két autójuk volt. Semmiben sem szenvedtek hiányt, gyerekük azonban nem lehetett. Apám javaslatára anya, a testvérem és én Svédországba repültünk a nagynénimhez, édesapám azonban nem tartott velünk, nem akart ugyanis katonaszökevény lenni. A nagynénim akkor, kétéves korunkban látott bennünket először. Az ott töltött másfél évből csak emlékfoszlányaim vannak: furcsa, csupaszőr csizmában jártunk, akkor is hideg volt, amikor sütött a nap — és mi mindig aput vártuk. Az viszont élénken él bennem, hogy a nagynénim goromba volt anyámmal, nővéremet és engem sem szívelt különösképpen, az öccse miatt azonban megtűrt bennünket. Anya nagyon sokat sírt, és amikor megtudta, hogy apa megsebesült, elhatározta, hogy hazajövünk.

Azt az utazást sosem feledem... A reptéren, a nagy tömegben anya görcsösen szorította a kezünket. Az útlevél-ellenőrzéshez le kellett vennie a hátizsákot, ezért elengedte a kezünket — a nővéremét többé már soha nem foghatta meg. Leírhatatlan zűrzavar keletkezett, anyám jajveszékelve kereste a testvéremet, ám senki sem látta őt. Azt az éjszakát a rendőrállomáson töltöttük, másnap pedig felraktak bennünket egy gépre. A szüleim sosem heverték ki nővérem elrablását. A svédországi nagynénim azt mondta, nem tehet semmit, egyébként meg ha anya jobban vigyázott volna a gyerekeire, ez nem történt volna meg.

A szüleim két éven belül meghaltak. Én a lakásunkban maradtam — egy távoli, idősebb női rokonunk odaköltözött, ő nevelt fel. Amikor idősebb lettem, a világhálón és a Vöröskereszt segítségével is keresni kezdtem a testvéremet, ám sehonnan sem kaptam visszajelzést.

Másodéves egyetemista vagyok, és ezt az esztendőt külföldön köszöntöttem. Visszatértemkor az épületben lakó egyik néni meglepetten nézett rám, amikor boldog új évet kívántam neki. — Te gyerek, hogy sikerült ilyen gyorsan leérned?! Hiszen az imént kívántál a barátnőmnek is boldog új esztendőt az ötödik emeleten!

Magam is elcsodálkoztam, ám a második emeleti lakásomban ért az igazi meglepetés: a nagynénim a testvérem társaságában ült az asztalnál. Mintha csak a tükörképemet láttam volna... Ő is egyetemista, és egy évfolyamtársától hallotta, hogy milyen nehéz helyzetben voltak a szerbiaiak a háború alatt. Ebből kiindulva — és nevelőszüleinek köszönve, akik megvásárolták őt a gyermekrablóktól — végül eljutott hozzám.

Ugye, van ebben valami sorsszerű? Felküzdöttük magunkat az emeletre — a szó átvitt értelmében is —, és soha nem engedjük el egymás kezét!