Semmi nem marad örökké titokban
Perisity Irma
2013.11.06.
LXVIII. évf. 45. szám
Semmi nem marad örökké titokban

Olga, a középkorú, egyetemi végzettségű, helyes asszony állítja: soha semmi nem maradhat örökké titokban. Előbb-utóbb mindenre fény derül — még akkor is, ha azt sem a titkolózó, sem a titkot megtudó nem akarja...

— Megvolt rá minden okom, hogy azt higgyem: semmi sem zavarhatja meg életem harmóniáját — mondja az asszony. — Munkáscsalád gyereke vagyok. Szüleim dolgoztak, valamennyi földünk is volt — anyai örökség —, így a nehéz időszakok ellenére sem került soha kilátástalan helyzetbe a családunk. Hárman vagyunk testvérek. Én születtem elsőnek, két évre rá pedig szüleim legnagyobb büszkeségére az ikerpár, két kislegény. Én egy kicsit céltudatosabb, kitartóbb és szorgalmasabb voltam, mint ők, ezért egyetemi tanulmányokat folytattam, és idejében be is fejeztem, ők pedig megelégedtek a szakiskolai végzettséggel. A délszláv háború nemcsak az országot szakította szét, hanem számtalan családot, köztük a miénket is. Mindkét testvérem ,,önkéntes''-ként vett részt a háborúban, és a fiatalabbik sebesülés következtében elveszítette a látását...

A beszélgetést azzal kezdtem, hogy sosem volt problémám az életben, a kijelentésem azonban egy kis magyarázatra szorul. A szüleimnek mi voltunk a legdrágább kincsei: nem emlékszem, hogy lett volna olyan kívánságunk, amelyet ne teljesítettek volna. Velem talán egy szemernyivel szigorúbbak voltak a már ismert: ,,Te vagy az idősebb, neked kell okosabbnak lenned!’’ indoklással. De bármilyen disznóságot csináltunk is a testvéreimmel, soha nem bántottak, büntettek meg miatta bennünket. Leültettek, és igyekeztek elmagyarázni, hogy mit miért nem szabad, illetve mit miért kell megtenni. Rajongtam a szüleimért, és mindmáig végtelenül tisztelem, szeretem őket, mert emberségre, nyíltságra, őszinteségre és mindenekelőtt becsületre tanítottak.

1990-ben mentem férjhez, akkor, amikor az országban elkezdődött a békétlenség. A férjemet egy hivatalos úton ismertem meg, és az első pillanattól kezdve tudtam, hogy fontos szerepe lesz az életemben. Közvetlensége ellenére titokzatos volt: ha elért egy bizonyos pontig — a maga határáig —, azt nem volt hajlandó átlépni és többet mondani. Én pedig soha nem erőltettem, pedig időnként furdalt a kíváncsiság, érdekelt, hogy mi volt az éltében énelőttem. Egyévi udvarlás után összeházasodtunk, és Újvidékre költöztünk, mert ott kapott munkát. Hamarosan várandós lettem, és úgy határoztunk, hogy majd csak a baba egyéves kora után keresek munkát.

Így is történt: megszültem a fiamat, megünnepeltük az első születésnapját, és egy hónappal később már dolgoztam is Rumán, az adóhivatalban. A munkatársam egy nálam néhány évvel idősebb, rendkívüli tartású, modorú és jellemű asszony volt. A kollégák kicsit tartottak is tőle a szókimondása miatt. Eleinte csak méricskéltük egymást, idővel aztán összebarátkoztunk. Megtudtam, hogy elvált, van egy fia, akit egyedül nevel. Sosem akart beszélni a válása okáról. Annyit mondott csak, hogy soha az életben nem békülne ki a volt férjével, igaz, már nem is tartják a kapcsolatot. A fiát is csak addig látogatta, amíg kicsi volt, aztán lassacskán elmaradozott, végül nem jött többé, ezért ő azt hazudta a gyereknek, hogy az apja meghalt. Múltak az évek, és szoros barátságba kerültem az asszonnyal. Többször hívtam látogatóba a fiával. Különösen akkor vártam, amikor megszültem a lányomat, de ő azt mondta, nem szeret utazni. A fiát is akkor láttam először, amikor érettségi után bejött a hivatalba. Egy jóképű, szemüveges srác állt előttem, aki nagyon emlékeztetett valakire, csak nem tudtam, hogy kire. Egyszer csak hallom, sikeresen felvételizett az abbáziai idegenforgalmi főiskolán. Egy kávészünet alkalmával megkérdeztem a kolléganőmet, hogy milyen volt a férje. Még mielőtt válaszolt volna, épp betoppant a fia. Elcsípte a kérdésemet és mosolyogva mondta, hogy az anyjának nincs fényképe róla, de neki van. És a pénztárcájából elővett egy igazolványképet. A férjemet ábrázolta! Mintha villám csapott volna belém, de nem szóltam egy szót sem. Otthon aztán a férjem (húszévi házasság után!) bevallotta, hogy nős volt, amikor megismerkedtünk. Nem élt már ugyan együtt a feleségével, de még nem voltak törvényesen elválva. Mivel az apám mindig azt hangoztatta, hogy meg nem tudja érteni azt a férfit, aki elhagyja a családját, ezért hallgatott. Egy ideig havonta meglátogatta a fiát, de amikor a felesége arra kérte, tűnjön el az életükből, nem ment többé, csak a tartásdíjat fizette. Persze, a tudtom nélkül. Szeretem a férjemet, szép házaséletet élünk, nagyok a gyerekeink, válásra nem is gondolok. Anélkül jöttem el végleg a munkahelyemről, hogy a barátnőmtől elköszöntem volna. Magam se tudom, miért, de szégyellem a történteket, pedig hát semmi okom rá. Talán hibázok, de igyekszem úgy viselkedni, mintha mi sem történt volna. De ha azt hallom, hogy vannak titkok, melyek sosem derülnek ki — mindig keserűen mosolygok...

Szeretne értesülni, ha új cikk jelenik meg Sorsok, Emberek rovatunkban? Iratkozzon fel értesítőnkre!
E-mailben értesíteni fogjuk Önt az új cikkekről. Feliratkozáshoz kérjük adja meg a nevét és az e-mail címét.
Hozzászólások
Hozzászólások
0
Hozzászólás küldése
1000 karakter áll rendelkezésére
A megjegyzésekben kifejtett vélemények a hozzászólások szerzőinek magánvéleményei, és nem tükrözik az internetes portál véleményét. A megjegyzéseket moderáljuk és jóváhagyjuk az általános szerződési feltételeknek megfelelően.
Támogatóink
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabjuk a tartalmakat és reklámokat, hogy működjenek a közösségi média funkciók, valamint hogy elemezzük a weboldal forgalmát. Bővebben a "Részletek mutatása" gombra olvashat.
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabja az oldalon megjelenő tartalmat és reklámokat..