— Vízzel megyünk! — adta ki az utasítást Pásálájnak Janó, és még meghagyta neki, hogy a Ferenc-csatorna mellé terelje a jószágait, hogy a hajógyári bárkánál találkozhassunk a dunai úttal, mert így elkerülhetjük az esetleges kíváncsiskodókat és netalán kellemetlen kérdéseiket nekibuzdulásunk céljáról.
Amikor már a focipálya melletti Susztert is magunk mögött hagytuk, a havazás hirtelen félbeszakadt, mintha a Jóisten a kezébe vette volna sorsunk irányítását: lassacskán egyre távolabb láthattunk az orrunknál, és a Sebesfoki-hídnál a kapitány, aki egy ősrégi, térden felül érő bőrcsizmában előőrsként törte vele a havas utat, az utászháznál hirtelen balra kanyarodott, s ily módon a Feketesűrű melletti töltést választotta felvonulási irányunknak.
Persze nekem a hó szinte hasig ért, s bizony meggyűlt a bajom a frissen esettel, mert néhol, ahol az erős szél a laza pelyheket nagyobb torlaszokba fújta, ott klumpáimban csak nagy üggyel-bajjal tudtam átkecmeregni rajtuk.
— Pisti! Ülj a fogatra, mielőtt valamely mélyedés magába szippantana! — adta ki utasítását Janó, és a szekérre emelt. Ettől a pillanattól pedig bizony a világ közepének éreztem magam: nem kellett küszködnöm a hóval, és a csacsik mögött ülve a bakról is jól láttam a haladási irányunkat, hogy a Bajai-csatorna pumpaházát is elhagytuk már, és lassacskán a küllődi határrészbe érkeztünk. Az irány megtartásával a kapitánynak semmi gondja sem akadt, mert a vízmelléki töltésre minden különösebb erőlködés nélkül felgyalogolhattunk, és alig két órácska járás után már feltűntek előttünk a túlparti, kéngyiai vadászház körvonalai, és ezzel szemben immáron a békevári vidéket láthatta maga előtt Janó.
— Isten kegyelméből, szinte minden baj nélkül megúsztuk az utazást és a betájolást! — mondta a kapitánynak Pásáláj, aki menet közben falábát a töltés sürgönykaróihoz ütögette, hogy lerázza róla a ráragadt hólabdacsokat.
— Az áldóját a ravasz pofádnak, te sunyi! — hőkölt hátra a kapitány oly hirtelen, hogy majdnem hanyatt esett. A hóbundás rekettyebokor mögül ugyanis egy róka ugrott elibe, és uzsgyi, már amott szedte a lábát nádiránynak.
— Nem eléggé bírod a havat és a vadat! — nevetett teli szájjal Janón a Pásáláj, s volt valami kárörömféle a hangjában.
— Már hogy is ne állnék velük hadilábon, mikor az egyik lelohasztja a kedvemet, a másik meg rám hozza a szívbajt! — méltatlankodott a kapitány, s azzal visszapillantott, hogy miként áll a szénám az előbbi jelenet hatására.
— A Bársonyt féltem, mert utánament a hosszú farkúnak, és ki tudja, hogy mi történhet vele a fagyos nádrengetegben — magyaráztam szorongásom okát, s valóban nagyon aggódtam kedvencünk sorsa miatt.
— Van annak magához való esze, kisfiam! És különben is, ez a puli a többinél jobban bírja a gyűrődést, mert téli kutya! — nyugtatott az ebbel kapcsolatban a kapitány, aztán ezúttal önszántából parancsolt hirtelen álljt, valószínűleg azért, hogy végképp behatárolja, hollétünk állapotát.
Janó kissé bizonytalankodni látszott. Némi tétovázás után aztán a víztől jobbra mutatott határozott útirányt, mely egy tőlünk nem messze lévő fagyöngyös facsoporthoz vezetett, majd gyorsan ki is fejtette, hogy amögött bizony úti célunkhoz érkezünk.
A ligetes facsoporton túl, közvetlenül mögötte olybá tűnt a tanya, kútgémesen és hófödte nádsipkásan, mintha végső menedéknek valamely meséből lépett volna hirtelen utunkba. Körülötte varjúcsapatok állták a havat, és érkezésünk egynéhány nyulat is kiugrasztott a ház közvetlen szomszédságában megbújó színből, ahova a zord időjárás elől húzódhattak be isten kedvencei, némi eleség reményében is talán.
A tanyaudvaron aztán csakhamar megpihent a szekér. Janó a subája zsebéből hatalmas kulcsot kotort elő, s azzal bebocsátást nyertünk a különösnek mondható lakhendibe.
(Folytatjuk)