Egy hajtóvadászat annál sikeresebb, eredményesebb, minél több a résztvevő, különösen, ha a terep nem belátható, sűrű növényzettel van benőve. Az említett területen óriási, egybefüggő nádasok vannak, ahol könnyen menedékre talál a róka és a sakál is, vagy más néven a nádi farkas. Tíz-húsz vadásznak elméleti esélye sincs a ragadozókra bukkanni, ezért meghirdették a hajtóvadászatot. Mi kaptunk az alkalmon, felfegyvereztük magunkat egy kicsit erősebb töltényekkel, és bíztunk a szerencsénkben.

A házigazdák tájékoztattak bennünket, hol lesz a találka, mely napon, hány órakor, és mi idejében meg is jelentünk szép számban. A különféle papírok, engedélyek, vadászkártyák ellenőrzése után a helyiek vezetősége felvázolta nekünk, miként zajlik majd le a hajtás. Szép csendben körbeveszünk egy óriási nádast, az 50 méterenként képzett nyiladékokba beáll két-három vadász, és várja a kitörő vadat. A nyiladékokat traktorral, taruppal alakították ki egy hónappal a vadászat kezdete előtt. Egy órába is beletelt, mire minden puskás elfoglalta a helyét, és csak azután, jelre indultak a hajtók és a kutyások.

Szerénységem aznap puskás vadász volt, és elfoglaltam a helyem benn a nádasban, nem a nyiladékon, mert a róka hamar észrevesz, és akkor nincs esély lövést leadni. A hajtóknak hátat fordítottunk, és szigorúan csak a hajtásirány felé volt szabad lőni a menekülő vadra, nehogy baleset történjen. Bevallom, egy kicsit fárasztó volt két-három órát egy helyben ácsorogni, de hát ez a rendje-módja, kibírtuk. Sajnos Diana aznap nem volt valami túl kegyes hozzánk, hatvan vadász közül csak ketten adtak le sikeres lövést, és két róka esett. A sakálnak se híre, se hamva nem volt sehol, de így szokott ez lenni, nem lehet kiszámítani, merre tanyáznak a vadászat napján. Rettentő sűrű volt a nádas, szegény kutyás hajtók nagyon megszenvedtek a tereppel. Személy szerint ki sem lőttem a puskám, még egy csenevész szarka sem vetődött felém, pedig nagyon vártuk a találkozást a ravaszdiakkal.

Kedvünket nem szegte a gyenge eredmény, nagyon sok ismerőssel találkoztunk, a másik csoportok egyes tagjait ismerjük korábbról, némelyikükkel hetente szoktunk találkozni. Mivel nemcsak vadász vagyok, hanem fotós is, a vadászat kezdetén és a végén készítettem néhány igazán jó fotót, mely majd segít felidézni ezt a nem mindennapi kalandot. A legszebb kép persze a szerencsés vadász volt. A róka trófeájával büszkén hagyta magát fotózni keresztbe-hosszába.

Amikor felvonult a hatvan puskás vadász, szép kis csapatot alkottunk. A helybeliek furán méricskéltek bennünket, nem értették, honnan jött ez a sok fegyveres, és mit keresnek itt. Természetesen be volt jelentve a belügyi szerveknél, hogy azon a napon, ezen és azon a lokáción hajtóvadászat lesz. Jól elfáradtunk, és igyekeztünk vissza az autóinkhoz, amikor a helyiek csoportvezetője szívélyesen meginvitálta az egész társaságot ebédre, melyet Kelebia Helyi Közössége nagytermében tartottak meg. Elfogadtuk a meghívást, és örömmel indultunk a helyszínre. A szorgos kelebiaiak elkészítették nekünk az ünnepi ebédet. A menü őzpörkölt volt, mely nemcsak finom, hanem szemet gyönyörködtető, csodálatos színű is volt. Minden elismerésem a szakácsnak! No, persze, valahonnan kerekedett egy kis kövidinka, meg jóféle pálinka is került az asztalra. A legfontosabb az volt, hogy balesetmentesen zártuk a vadászatot, és az ebéd után még hosszasan beszélgettünk kedves barátainkkal. A szervezőket hatalmas dicséret illeti, hiszen nem kis energiát kellett bevetni, hogy ilyen kellemes hangulatban teljen el ez a nap. Egy ilyen eseményt ugyanis nem egyszerű megszervezni, nem egy-két napos munka. Köszönet a sok önkéntesnek, hajtóknak, vadászoknak egyaránt. Gratulálok, Kelebia!

Nem messze a meghajtott területtől volt még egy nagyobb összefüggő nádas, de sajnos kifutottunk az időből. Majd legközelebb, mondták a helyiek. Jól dolgoztak a terrierek, de ők is megszenvedtek ebben a sűrű nádasban, nekik sem volt sétagalopp az áttörés. Miközben várakoztam, néha-néha megcsörrent a nád, izgatottan reménykedtem a rókában, de csak menekülő fácántyúkok zaja volt, melyek igyekeztek kereket oldani a kutyák elől. Mindent összevetve szép nap volt, és a legszebb emlékeink között őrizzük ezt a hajtóvadászatot.

Egyébként a ’80-as években voltam már hajtóvadászaton: Horvátországban Erdut, Bijelo Brdo és Dalj környékén vadásztunk szarvasra és vaddisznóra. Ott is szépen megszervezték, de az abban különbözött a kelebiaitól, hogy csak két csoport vett részt, a helyiek és a vendégek. Nagyon nehéz terep volt, csupa szederinda meg mocsár, de az is szép emlék marad.