,,A borászat még működik.' Háttérben a pince

A Csókán közismert Vrábel János, aki a birtok legszebb éveiben ténykedett ott részlegigazgatóként vagy más minőségben, rengeteg tanulságos dolgot mondott el arról, miért virágozhatott annak idején a gazdaságuk, s hogyan ment tönkre később minden. Az is említésre méltó, hogy az ő édesanyja és a csókai ,,juhászprofesszor'-nak, Banka Miska bácsinak az édesapja: Banka Lajos édestestvérek voltak. Jómaga gyakran vendégeskedett kisgyerek korában a Széki-majorban, Banka számadó juhásznak az előkelőnek számító egyszoba-konyhás lakásában. Előkelőnek pedig azért számított, mert a többi cselédcsalád egy-egy szobában lakott, s négy családhoz egyetlen konyha tartozott. Lajos bácsi három fia: Lajos, Miska és Jani télen-nyáron kint háltak a birkaistállóban elhelyezett függőágyakon. Télen subában, nyáron meg szűrben. A négy lány pedig a szülőkkel bent a lakásban. A kis vendég rendszerint a jó meleg kuckóban kapott helyet. A fiúk kora hajnalban megfejtek, aztán pedig kiterelték a nyájat a legelőre. A lányok napszámba jártak kapálni, kukoricát törni. - Csak a széki ugarban akkor 500-600 birka volt - emlékezik Vrábel János. - Ma ha van 50... Amikor kinyílott az idő, elterelték a nyájat egészen Becskerek alá, a nagy legelőkre, s ott voltak vele egészen októberig. Az öreg Banka Lajos nagyon szigorú ember volt, megkövetelte, hogy mindenki a legpontosabban végezze el a munkát. Valamikor a Karácsonyi grófoknak az Oroszlámos alatti birtokán szolgált, onnan került Lédererékhez juhásznak. Akkor lendült fel a birkatartás ezen a tájon. Az én időmben már 2000-res állományunk volt... Miska fia, mint említettük, még az apján is túltett a juhászat tudományában!
Vrábel Jánost 1948-ban - alig száradt meg a tinta a mezőgazdasági középiskola befejezéséről szóló diplomáján - Szarajevóba vezényelte a szövetségi mezőgazdasági minisztérium, ott kellett jelentkeznie beosztásra. Onnan Kljuèba küldték mezőgazdasági előadónak. Aztán elment katonának, majd protekcióval, családi kapcsolatok révén visszakerült Csókára, 1952-ben kezdett el dolgozni a birtokon. ,,Akkor lettem a Miska igazgatója', mondja mosolyogva. A csókai birtok a szövetségi minisztériumhoz tartozott, az ország legjobbjai között emlegették, rögtön a bellyei után. Mind állat-, mind növénytermesztésben kiváló eredményeket ért el. Nem is csoda, hiszen Léderer, a zsidóból kikeresztelkedett nagybirtokos már modern alapokra helyezte a gazdaságát: az 1800-as években vette meg a birtokot a Marcibányiaktól, s 1934-ben már öntözéses termelést folytatott, virág- meg zöldségmagot termesztett és szállított Angliának, Hollandiának, Németországnak... Csak magborsóból pl. száz vagonnal küldött a németeknek. A Tisza vizét gőzpumpával ,,dobta be a csatornarendszerbe. A közeli nádasban is volt egy szivattyú, amelyet aztán sajnos, hagytak tönkremenni. Innen, ha kellett, 3-4 méter magasra emelve fel a vizet, eljuttatta Macahalmára is.
- Hogy milyen gyönyörű volt itt akkor minden! - sóhajtja a feleség, Katalin, aki a birtok számvevőségén dolgozott. - Csókától Macahalmáig mindenütt virág! Hogy az esténként, ha lement a nap, milyen pompásan illatozott!
- Most meg a fele birtok nincs felszántva sem - vonja össze a szemöldökét János. - Mert nincs gazdája. Ez az érdekes...
Az ötvenes évek végén, amikor Vrábel Jánost áthelyezték a földműves-szövetkezetbe - ahol öt évig igazgatóként ténykedett -, így működtek a dolgok: - Minden évben megkaptuk a vetéstervet a minisztériumtól, megvolt, miből mennyit kell vetni, hova és meddig. Mindennap reggel 8-kor jelentettem telefonon a minisztériumnak, hogy előző nap miből mennyi lett elvetve. Ha nem lehetett idejében elvégezni a munkát, mert a laposakban állt a víz, másnap reggel 7-kor már rohantam az Udbára, kihallgatásra. (Három udbás volt Csókán, akik ellenőrizték a gyárat is.) Meg kellett magyaráznom, mi történt. De ez nem volt elég. Kijöttek megnézni, hogy igazat mondtam-e. Ha nem mondtam volna igazat, mentem volna Požarevacra...
- Még mindig jobb volt az, mint ha fejetlenség uralkodott volna! - jegyzi meg valaki a hallgatóságból. Majd hozzáteszi: - Merem állítani, hogy az országban a legjobb ízű termékei a csókai húskombinátnak voltak!
- Hát igen! - csillan fel az elbeszélő szeme. - A legelitebbek voltunk. Az országban is meg külföldön is. A szalámigyár meg a birtok... A Léderer meg a Korhecz építették közösen a gyárat. A birtokhoz tartozott a borpince is meg az öntöde, amelynek az volt az eredeti rendeltetése, hogy javítsa a meghibásodott gépeket.
- Mikor kezdődtek a bajok?
- A 80-as évek második felében, a 90-es években pedig látványosan ,,bekracholtunk'.
A feleségével együtt megegyeznek abban, hogy a politika tett tönkre mindent. Amikor ugyanis 61-ben társultak a belgrádi kombináttal, az elkezdett itt szépen beruházni: kiépítette pl. a palackozó vonalat a pincészetben, a nagy hizlaldát, a gabonatárolókat. S tovább erősödtek. A tartományi politika viszont az volt, hogy ki kell válniuk. Ekkor kezdett gurulni a szekerük lefelé a lejtőn. A kitűnő szakemberek az új ,,kétegyetemes fajankó igazgatók megérkeztével mind elmentek, szétszéledtek, doktoráltak, elszegődtek egyetemi tanárnak, miegymásnak.
- Egy példa az új emberek hozzá nem értésére: ötvennyolcban nagy haditettnek számított, hogy Svédországból behoztuk a landras sertéseket. Elsőnek az országban. Hat hónapig zárlat alatt tartottuk őket. Addig ott aludtak velük a kanászok, úgy hordtuk nekik az élelmet, csak a madarak tudtak beszállni hozzájuk, a verebek. Itt kezdtük el ezt a kiváló sertésfajt tenyészteni, a magdisznókat, elláttuk velük az egész Jugoszláviát. Amikor aztán 61-ben megalakult az új kombinát - hogy a gyárnak legyen nyersanyaga - a drága pénzen felnevelt magdisznókat, a tenyészállatot a feletteseink utasítására aprópénzért el kellett adni neki. Vágójószágként! S ebből hatalmas kárunk lett! Ugyanígy voltunk a birkákkal: a kitenyésztett fajbirkákat áron alul adtuk el, vágóbirkaként!
S hogy milyenek a kilátások?
- Nem tudom. A múltkor találkoztam egy nálam jóval fiatalabb kollégával. Itt dolgozott a réti majorban. Kérdem, mi újság a réten. Nem dolgozom ott, mondta. Nincs már ott semmi...