Jóban-rosszban együtt - hetven éven át! - Tomek Viktor felvétele

Szabadkán, a közgazdasági kar tőszomszédságában áll egy hangulatos régi ház, orgonabokrokkal és fenyőfákkal - meg madárdallal - a kertjében. A valamikori Prodanović rendőrkapitányé volt, mondják, aki imádta a szépet: kétszázötven rózsatövet ültettetett ide, mind mellé odavezettette a villanyt, faragott szaletlit csináltatott futórózsával az oldalán... Akkor még itt, a kar helyén stráfkocsik állomásoztak, nyolcvan lóval, fuvarra várva... A délceg kapitány urat aztán a történelem viharában elnyelte a Sárgaház, gyönyörű kis birodalma államosítva lett. Negyvenkilencben vette meg a házat - a szaletlibe beleszeretve - Stadenhofer Gáspár (1914) és neje, szül. Mamuzsich Margit (1914), akit mindenki csak Margica néniként ismer, aki évek hosszú során át férjével együtt németre tanította a szabadkaiakat s aki egyenes ági leszármazottja a néhai szép emlékű Mamuzsich Lázár polgármesternek. (A gondosan lerajzolt családfáról megtudom, hogy nagyapja ikertestvére volt a Teréz-templom plébánosának, Mamuzsich Félixnek. Édesapja (szintén Félix és rőföskereskedő) a román fronton esett el az első világháborúban, anyja könyvelő volt, aki huszonhat évesen maradt özvegyen, de iskoláztatta, s a gimnázium elvégzése után, 37-ben férjhez adta a lányát a Szabadkán frissen diplomázott jogászhoz, Stadenhofer Gáspárhoz. A férj Bácsszentivánon (Prigrevicán), az akkor még tiszta német (ma tiszta likai) faluban látta meg a napvilágot az egyik legmódosabb sváb család hetedik gyermekeként. Hetvenedik házassági évfordulójuk alkalmából kerestük fel a két, éveik száma szerint idős, de lélekben még mindig fiatal embert, hogy mondanák el életük történetét. Margica néni a történelmi idők tanújaként, igazi mesefa módjára mesél. A magyarok bejövetelére például így emlékezik:
A férjemmel akkor Bácsszentivánon éltünk, ő ott volt magas beosztású hivatalnok. Miután Hitler 41 virágvasárnapján bombázta Belgrádot, be kellett szolgáltatnunk a községházára az összes rádiót. Hogy ne hallhassuk első kézből, mi történik az országban. Amikor egy hét múlva visszakaptuk, hallom, hogy éneklik a katonadalokat, és azt is, hogy ,,åfelsége Vitéz Nagybányai Horthy Miklós csapatai áttörték a trianoni határt... Horgos és Kelebia felől érkeznek... Szabadka örömmámorban... Virágokat dobálnak a katonák lába elé... A falubeli németek persze inkább Hitlert várták. A vasárnapi mise végeztével látom, nagy csődület van a főtéren. Két motoros magyar tisztet álltak körül, akik az előőrs voltak, s akik egyre csak azt kérdezték: milyen falu ez, hát itt senki sem tud magyarul?! Persze hogy jelentkeztem, és megmutattam nekik, merre vezet az út Apatinba, ahova igyekeztek. Másnap már többen érkeztek. Éppen nyílott a nárcisz. Mindegyik katonának adtam egy szálat... Általános szegénység uralkodott akkor Magyarországon, ki kellett szállítani az élelmet, miegymást a frontra, de mi ott falun nem panaszkodhattunk. Örököltünk a férjem családjától 30 hold földet, azt meghagyták, kiadtuk bérbe, annak a jövedelméből meg a férjem keresetéből tellett mindenre. Az állami tisztviselők családjának kedvezményes utazásra volt joga a vonat másodosztályán, gyakran ellátogattunk Palicsra, ott szállodában laktunk, a fürdőhely gyönyörű volt, tele virággal, reggel 5-kor már söpörték a sétányokat, a zenepavilonban mindennap térzene szólt délután 5-től 7-ig, jöttek az anyaországiak, többek között egyszer Karády Katalin is itt járt, a híres Hartmanné fiának, Józsinak a meghívására, ott szállt meg náluk, a palicsi villájukban...
Aztán fordult a történelem kereke. Nagy sietséggel elutazott a faluból az összesen két ejtőernyős magyar: a posta- és az állomásfőnök, s azt suttogták, jönnek a partizánok. A férjem kiadta a parancsot, hogy ültessenek búzát, mert bárki jön is, az mindenkinek kell, meg készítsenek vörös lobogókat csillaggal...
A hitlerista, kulturbundos németek persze addigra mind elmenekültek, maradtak a ,,feketék, akik senkinek sem ártottak... Ünnepi fogadást rendeztünk hát a partizánoknak, s nem lett senkinek sem bántódása. Aztán november 25-én reggel dobszóra ébredtünk: jelentkezzen minden 16-65 éves férfi a községházán. Hideg, ködös idő volt... Jó barátunk, a patikus azt mondta a feleségének: csak kiskabátot öltök magamra, úgyis mindjárt visszajövök, addigra készítsd el a reggelit. Soha többet nem tért vissza...
Miután államosították a német vagyont, megalakult az 5000 holdon gazdálkodó népi mezőgazdasági birtok. Ott kaptam állást mint bérelszámoló és mint szakácsnő. Az elmenekültek, belágerozottak helyére likai kolonisták érkeztek, akik csakhamar a földdel tették egyenlővé a temetőt, a zárdát, lerombolták a templomot, eltüntették a harangokat, mindent...
A kopár Likából érkezett emberek persze nem tehettek arról, hogy ide irányították őket. Nem igazán tudtak földet művelni. Reggel nyolckor vonultak ki - vörös lobogókkal! - a szántóra, eltáncoltak egy kólót Tito tiszteletére, éltették őt(,,Hoćemo Tita? Hoćemo! Mi smo Titovi, Tito je naš! Meg ezt is kiabálták: ,,Život damo, Trst ne damo!, pedig hát Trieszt mindig is az olaszoké volt), majd nagy nehezen hozzáfogtak kapálni.
Egy napon egy alacsony zsidó ember érkezett a birtokra az újvidéki pártközpontból. Láttam-e a Háry Jánost?, kérdezte. Láttam. Hát a Csínom Palkót el tudom-e énekelni? Elénekeltem. Visszament Újvidékre, és elújságolta: abban a faluban, ahol ő járt, senki sem ér semmit, csak a Stadenhoferné. Megtettek igazgatóhelyettessé. A férjem az én beosztottam lett. Jártam az igazgatóval a környéket, mindenki kereste a kedvemet, a cipész cipőt, a bádogos pléhasztalt, az asztalos lisztesládát, a juhász túrót ajándékozott nekem... Aztán egy valaki névtelen levelet írt a pártbizottságnak: nem a férfi volt a fasiszta, hanem az asszony, írta, német népviseletben feszített valami ünnepségen... Erre elvették a földünket. Aztán mégis fölmentettek a vád alól, s visszaadták. Három nap múlva a férjem lágerban volt! Két detektív elvitte Hódságra, onnan meg Zomborba. Tíz nap után én szabadítottam ki a főnökömmel, aki egy nagyszerű sziváci szerb ember volt, Žekić Savo, neki köszönhetem, hogy Gáspár ma itt ülhet mellettem. Bement a községházára, és ezt mondta (én kintről minden szót hallottam): emlékeztek, ugye, hogy a magyarok idejében vittem a szanitécanyagot meg a gyógyszereket a partizánoknak Hódságra? Tudjátok, mindig náluk szálltam meg. (Nem volt igaz, azt sem tudtam, hogy a világon van!) Ha a magyarok megtudták volna, hogy kit rejtegetnek, falhoz állítják mindkettőjüket! Igaz ez? - kérdezték. - Add a partizán becsületszavadat! - Igaz. - Hazudott, hogy megmentse az uram életét. Amikor ugyanis Gáspárt elvitték, Savo mindennap meglátogatott minket, kérdezte, miben tudna segíteni. A kislányom hatéves volt, ment aludni, vitte a pizsamáját, és pityeregve így szólt: tudja, bácsi, én az életemben sohasem fogok többet nevetni, mert elvitték a tatámat. Volt neki is egy lánya, azért tette - vallotta be később a jótevőnk. Azt is megtudtam róla, hogy titokban krumplit meg karácsonyra pulykát is küldött a lágerba kényszerített német falubelieknek. Amikor Gáspár hazakerült, úgy festett, mint egy madárijesztő. Mindent levettek róla, még a cipőjét is... Visszahelyezték a munkahelyére, aztán Hódságra nevezték ki, mert ott nagyobb szükség volt rá. A fiunk már ott született meg, majd amikor a Szabadkán élő anyám megbetegedett, eldöntöttük, idejövünk mi is, nem hagyhatjuk cserben.
Gáspár bácsi szelíd ember, a felesége minden szavát lesi, látszik rajta: lámpással sem tudott volna jobb társat találni magának. Margica néni pedig meg-megsimogatja őt a tekintetével.
Az Isten is egymásnak rendelte őket.