A Makra család (1996-ban)

Délután három óra.
Egy barátnőm szüleihez, a Makra házaspárhoz igyekszem. Gyönyörűen süt a nap, szikrázik a hó. Ilyenkor nem is érezni a hideget. Jólesik a séta.
Csakhamar oda is érek. Nagyon barátságosan, régi ismerősként fogadnak. Legutóbb május elején jártam itt, amikor csomagot hoztam a Budapesten élő lányaiktól: Icukától és Valikától. Valika, a barátnőm ugyanis meghívott a fia zongorakoncertjére.
Makra Ilona, aki csúrogi születésű, valamint férje, Mihály már egyedül él a nagy családi házban. Nem messze tőlük lakik Rózsika lányuk, a Samu Mihály iskola tanítónője.
Hogy hogyan került ide és mi mindenen ment keresztül, Ilona most elmeséli:
- Regénybe illő az én életem - kezd bele a történetébe. - A legszebb életkoromban, tizenhat évesen kerültem a lágerbe. Pedig mindig tanítónő szerettem volna lenni, de közbejött a háború, a láger. Emlékszem, vasárnap reggel, 1944. október 22-én a partizánok kidobolták, hogy akinek van rádiója vagy fegyvere, vigye be a községházára. Édesapám fogta a rádiónkat, s bevitte. Ez lett a veszte, mert soha többé nem jöhetett haza. Két napig vittünk be neki élelmet, mert megtudtuk, hogy nem kapnak enni, de a harmadik napon üzentek, hogy nem kell már vinni semmit. Agyonverték. Csak azért, mert magyar volt.
Egy hét múlva ismét doboltak. Most azt adták tudtunkra, hogy aki betöltötte a tizenöt évet, jelentkezzen a községházán. Ott fölsorakoztattak bennünket, majd kihajtottak egy szállásra. Szalmán aludtunk, nappal meg dolgoztunk: kukoricát meg répát szedtünk. Nem volt lehetőség tisztálkodásra, s én is rühes lettem. Borzasztó volt. Kipirosodott a bőröm, viszketett, megdagadt a karom, lábam. Ekkor hazaengedtek. Öreganyám gyógyítgatott.
Eljött az 1945. év is, s január 22-én reggel nyolc órakor két katona közölte velünk, hogy öt perc múlva hagyjuk el a házat. Csak a legszükségesebb holmit vihettük magunkkal.
Egy vesszőkofferbe pakoltam a dolgaimat, s gyalog indultunk Járekra: anyám, öreganyám, testvéreim, nagynéném, osztálytársaim, ismerősök. Ahogy odaütődött a koffer a lábamhoz, kisebesedett. Éjjel érkeztünk meg. Ott is szalmán aludtunk, nagyon egészségtelen körülmények közt, s a lábamon levő seb megfertőződött. Sokat szenvedtem, nagyon fájt...
Közben Ilonka néni mutatja a seb helyét a lábán, majd albumokat vesz elő, nézegetjük a lányai s az ő fényképeiket. Olyant is talált, ahol éppen tizenhat évesen áll a lencse elé barátnőjével. Mindjárt készítek is róla egy másolatot a digitális fényképezőgéppel.
- Nagyszombaton Újvidékre vittek bennünket - folytatja -, a sebem még jobban fájt, annyira befertőződött. Borzalmas körülmények közt éltem, azt sem tudtam, hol az anyám. Sok osztálytársam ott maradt, agyonverték.
Pár hónap múlva Gajdobrára vittek, s ott találkoztunk a hozzátartozóinkkal, a családommal. Rongyosan, piszkosan, éhesen érkeztünk, de boldogok voltunk, hogy újra együtt vagyunk. Két hónapot töltöttünk itt, majd közölték velünk, hogy mehetünk, ahova akarunk, csak haza ne. Emlékszem, szeptemberben jöttünk ide, Óbecsére, a nagybácsimhoz. Semmink sem volt. A csúrogi házunkat, a földünket, a gyümölcsösünket, mindent ott kellett hagyni. Apámnak a kovácsműhelyét is. Az unokatestvérem, Polákné, Kovács Vera segített munkát kapni. Egy ideig a gyógyszertárban is dolgoztam, s ott gyógyították meg a lábamon levő sebet. Nagyon aranyosak voltak a szomszédok, mindenben segítettek. Anyám kapott valakitől egy régi varrógépet, s mivel szépen tudott varrni, sokan hoztak hozzá varrnivalót. Pénzt keresett, lassan rendeződött a helyzetünk. Később a szövőgyárban kaptam munkát. Ugye, most már elhiszed, hogy regényt lehetne írni az életemről? - mondja.
A férjemmel 1948-ban ismerkedtünk meg, s 1949. május 8-án megesküdtünk. Nem telt új ruhára, cipőre. Kölcsön kaptuk az esküvői ruhát, meg mindent. Kezdetben a férjem szüleinél laktunk, majd a kefegyár lakásában. Ekkor már én is ott dolgoztam.
Közben nézegetjük a fényképeket, s megakad a szemem egyiken. Észreveszi.
- Igen, itt már öten vagyunk - dicsekszik -, a három lányunkat nagy szeretettel neveltük. Rózsika 1950-ben, Valika 1954-ben, Icuka 1956-ban született. Nagy szegénység volt a háború után, de mi nagyon sokat dolgoztunk, s mindent megadtunk nekik. Lassan elkészült a házunk is. Varrótanfolyamra jártam, megtanultam szabni-varrni, s hogy a lányokkal minél többet foglalkozhassam, otthagytam a gyárat, mert azt mondta a férjem is, hogy keres ő annyit, hogy megélünk abból. S itthon dolgoztam, varrtam, kézimunkáztam. Nemrég Valika lányunk azt mondta, hogy ilyen szép gyermekkora talán senkinek se volt a világon. Egyszer az iskolában megtörtént, hogy történelemórán a partizánok jótetteiről tanultak, Valikánk fölállt, s azt mondta, az nem igaz, mert az én nagyapámat agyonverték. Majdnem baj lett belőle. Szerintem meg kell mondani a fiataloknak is az igazat.
Nagyon szerettük a gyerekeinket, s mikor férjhez mentek, ők is ilyen nagy szeretettel nevelték az ő gyerekeiket. Nálunk csúnya szó soha el nem hangzott. Szép szóval mindent el lehet érni. Meg példamutatással lehet nevelni. Mondták is a kórházban, mikor nemrég el volt törve a lábam, s jöttek látogatni, hogy ilyet még nem láttak, hogy nemcsak a férjem, hanem a lányaink, s az unokák is ott voltak velem, s körülvettek a nagy szeretetükkel.
Nagyon fájlalom még mindig, hogy nem tanulhattam tovább, mert nagyon jó tanuló voltam.
Ha már én nem lehettem tanítónő, örülök annak, hogy a lányaink mind az oktatásügyben dolgoznak: Rózsikánk tanítónő, Valikánk zongoratanárnő, Icukánk némettanárnő. Két unokám is tanítónő. Nagyon szeretem őket, s a dédunokákat. Ott voltam Budapesten Gábor unokám diplomakoncertjén. Ki nem lehet mondani, milyen boldog voltam, olyan szépen zongorázott. Zongoraművész. Először egyedül, majd egy nagyon kedves kolleganőjével, Apolkával, végezetül pedig szimfonikus zenekarral lépett föl. Mikor befejezte, minden tanára gratulált neki, szüleinek, s még nekünk is. Nagyon nagy örömöt szereznek nekünk.
Egy szép képeslap kerül elő, melyet nemrég születésnapjára kapott unokáitól Budapestről. A jókívánságok mellett ez áll:
Szíve, csókja mindig könnyes,
Ilyen volt a legszebb asszony,
Az én fiatal anyám.(Ady Endre)
Gábor és Zoltán
Elköszönök, jobbulást kívánok Ilonka néninek, aki bízik is abban, hogy tavaszra már bot nélkül jár.