Az Újvidéki Rádió magyar nyelvű műsoraiért nem hullnak könnyek -- A vajdasági magyarság hamarosan még kalap mellé dísznek sem kell -- Teljesítményorientáltan politizáló pártok helyett taktikázó vajdasági magyar pártok -- Nem csupán a mi királyunk meztelen -- Remény mindig van, de nélkülünk meghal
Figyelem az Újvidéki Rádió magyar nyelvű műsora körüli hercehurcát. Krokodilkönnyekből van bőven. Igazi, helyzetjavító könnyeket azonban senki sem hullat. A többségi nemzet évek óta szinte kizárólag azzal foglalkozik, hogy kit fog kiadni Hágának, meg ki mennyit tud(ott) lenyúlni tisztsége és esetleg alvilági kapcsolatai által. Az sem érdekli a hatalmat, hogy közben a nyomor mind nagyobb. Miért is érdekelné az, hogy lesz-e vidám műsor magyarul?
A hazai magyar sajtó szakmai szolidaritásból foglalkozik a témával, de csupán felszínesen. A gyökerek kutatására nincs erő és akarat. Ez a csoda is egy a sok közül, amelyik három napig tart. Azon sem döbbent meg senki, hogy az Újvidéki Rádiónak volt magyar színtársulata, volt magyar népi zenekara, énekesei, magyar tehetségkutató rendezvényei -- és mind megszűnt! Kit érdekelt? A sorvadás 15 éve kezdődött el, és azóta folyamatosan tart, akár Miloševiænek, akár Ðinðiænek, akár Koštunicának hívják is az ország meghatározó emberét. Akár VMDK-nak, VMSZ-nek vagy VMDP-nek hívják is a tartomány ,,listavezető” magyar pártját.
MEGDÖBBENTŐ HATÉKONYSÁG: A vajdasági magyarság politikai meddőségére, bármiféle politikai stratégiai elképzelésének hiányára is rámutat a rádiós eset hullámverése. A magyar hatalmi tisztségviselők közül Egeresi Sándor, a tartományi parlament alelnöke, s egyben a Vajdasági Magyar Szövetség frontembere, azaz alelnöke szólal meg legtöbbet. Nem a megoldást hozza, csupán együtt sír a rádiósokkal! Nem találok magyarázatot erre a szerepcserére! Megértem, hogy az újságírók tehetetlenek, nincs hatalmuk, de Egeresi már öt éve a tartományi parlament alelnöke. Tehát befolyásos helyen dolgozik. Feladata is az ilyen gondok megoldása. Ha egy ilyen felelős helyen levő ember, csupán közleményt ad ki, ,,figyelmeztet arra”, hogy az éveken át tartó leépítés ,,sértő és felháborító magatartásnak minősíthető” -- akkor kitől várjuk a megoldást? A szabadkai piaci árustól, a kispiaci jószágtenyésztőtől? A közleményből és a nyilatkozatokból kiderül, hogy azért volt (látszat)cselekvés is: ,,A Vajdasági AT Képviselőháza és a Végrehajtó Tanács éveken át sikertelenül követelte az Újvidéki Rádió és Televízió alapító jogainak átruházását, melyet még mindig a Szerbiai Képviselőház gyakorol...” Józan paraszti ésszel: ha évekig udvarolok egy lánynak mindhiába, nősülni meg szeretnék, akkor keresnem kell valaki mást. Ha a tartományi hatalom fontosnak tartja a vajdasági magyar rádiót -- akkor talán többet is tehetett volna, nemde? A (magyar is) politikai pártok célja: sok szavazatot begyűjteni, bekerülni a hatalomba, s ott a népért dolgozni. A magyar tisztségviselőknek a magyar népért is. A hatalomba való bekerülésig stimmel, csak éppen az utolsó láncszemmel van baj, amikor a nemzeti érdekek megvalósulásáért konkrét cselekedet kéne...
KESERŰ, DE VALÓ: A gondolkodó vajdasági magyarságnak előbb-utóbb le kell nyelnie a valóság keserű piluláját. Napról napra mind súlytalanabbá válunk Szerbiában. Ilyen összefüggésben számomra az az alapvető kérdés: kinek kell, azaz kell-e egyáltalán a vajdasági magyarságnak az ilyen Újvidéki (és magyar) Rádió? Amely már régen nem az igazi. Amely elsorvadt, leépült, hírfordító. Amely saját anyagot megfizetni nem tud. Sem most, sem a jövőben. Amelynek szerepe napról napra mellékesebb. Elhengerelte az idő. Valami másra, az új időknek megfelelőre van szükség. Ugyanezen a hullámhosszon, vagy másutt, ugyanezekkel az emberekkel, vagy másokkal -- elemzés kérdése. Az Újvidéki Rádió mind az öt, vagy hány, adásnyelvével együtt, valójában senkinek sem szívügye! Belgrádnak természetesen nem, hiszen fontossági sorrendben van az Úristen és utána az RTS (egyeseknél a sorrend fordított). A vajdasági szerb politikusok is megtanulták, hogy az a fontos, amit a belgrádi sajtó mond (aki vigyázó szemét nem veti Belgrádra, az nem választatik újra). A vajdasági magyar politika ennyit ér, amennyit idéztem. Ide lehet még kapcsolni a vajdasági magyar tájékoztatásra ügyelni hivatott Magyar Nemzeti Tanácsot -- ami egy újabb furcsa történet. A zsenge, intézményesen még ki nem alakult (talán 2-3 főállású emberrel működő) testület mindjárt rajtban az alapítói jogokkal együtt olyan koloncot kapott, amit a ,,nagy” hatalom évekig képtelen volt megoldani (lásd: Magyar Szó és Fórum ügye). Mivel az Újvidéki Rádióhoz az MNT-nek formailag semmi köze (nem alapítója, jogilag nem tehet semmit), ezért erkölcsileg nem lehet semleges. Nem dicsérheti, hogy milyen jó a kisebbségvédelmi államközi megállapodás, amikor sorvadnak intézményeink. Nem lehet figyelmen kívül hagyni, hogy az MNT-nek a sajtóval megbízott főembere, Klemm József, éppen a szóban forgó újvidéki szerkesztőség főszerkesztő-helyettese. Nem sokat oszt vagy szoroz... A keserű pilulát le kell nyelnünk: a feje tetejére állhatnak a vajdasági magyar képviseleti szervek (az MNT- és a VMSZ-tisztségviselők stb.) -- a sorvadást bizony megakadályozni nem tudják! Nem szégyen. Ekkora a súlyunk. Miért nem lehet ezt megmondani a népnek? Miért áltatjuk egymást? Meg kell mondanunk politikusainknak, hogy a király meztelen! Szerbiában ez nem is nagy szégyen, hiszen a többi (kis)király is meztelen! A szerb politikusok legalább annyira hatástalanok, mint a magyarok. Látszateredményekkel kábít egyik is, másik is. Nincs program, stratégia, nincs felelősségre vonás a mulasztásokért.
A KICSINÉL IS VAN KISEBB: A vajdasági magyarság számára az Újvidéki Rádió esete és az elsorvadás mellékes kérdés. Körülbelül olyan jelentéktelen, mint az, amikor a háziasszony egy évben egyszer elsózza a levest. A vajdasági magyarságnak sokkal nagyobb kihívásokkal kell szembenéznie. Erre a politikai szervezeteink sajnos nem partnerek -- ez az oka annak, hogy mind több magyar politizál nem magyar pártban, s a magyar szavazók közül is mind többen nem magyar pártokra szavaznak. Milyen felhőkre gondolok? Például arra, hogy sem itthon, sem külföldön nem vagyunk fontosak. Itthon elég megnézni a foglalkoztatáspolitikát (hogy hány magyar dolgozhat ,,megbízhatóság"-ot követelő állami munkahelyeken, egyetemeken), a magyar intézmények szerbiai támogatottságát... A hazai választási palettán az a néhány tízezer (legyen százezer) szavazat valamikor számított, most már nem! A szerb pártok annyira megszokták: kiegyeznek egymással, hogy valamilyen többség kialakul a magyarok nélkül is. Udvariasságból még bevesznek bennünket a játékba, dísztoll vagyunk a szerb politikai kalapon, de már az sem sokáig. A külföld leírt bennünket! Elege van a szerbiai gondokból. Inkább mindent megbocsát Szerbiának: a háborúkat, a gyilkosságokat, a hágai törvényszékkel való froclizást, csak ne legyen nagyobb baja a világnak, Európának velünk. Ha valakinek még voltak hiú ábrándjai, akkor az Európai Parlament küldöttségének ,,munkája” (elnézést a kifejezés megszentségtelenítéséért!) helyére rakott bennünket. Átviharzottak alig két nap alatt Szerbián, óránként váltogatták beszélgetőtársaikat, egy nap alatt összegeztek és leírtak mindent! Szerbiában a nemzetiségi kérdés nagyjából helyén van. Az államvezetés nem bűnös, hiszen nem ő rendeli meg a magyarverést, a magyarok iránti foglalkoztatási politikát, a magyar intézmények fejlődésének akadályozását, illetve elsorvasztását (lásd még: Tanítóképző Egyetem, ahol a magyar kar tanárainak a fele nem is tud magyarul)... Szóval ,,európá”-t (így kisbetűvel!) már nem érdekeljük... Még ez sem elegendő ok ébresztőt fújni a vajdasági magyar közéletben?
REMÉNY SINCS NÉLKÜLÜNK: Az embernek nagyon rossz, amikor tehetetlennek érzi magát. Zuhan, s nem tud tenni ellene semmit. A szalmaszálba is belekapaszkodna. Vannak-e még utolsó mentségeink, szalmaszálaink? Teljesítményorientált politikusaink, tisztségviselőink és politikai pártjaink nincsenek. Az egyéni karrier, a hatalomvágy kielégítése már régen elhomályosít minden egyéb célt a vajdasági (magyar is) politikai életben. A vajdasági magyar összefogás senkinek sem felel meg! Döbbenetes, de így van. A szerbiai és a magyarországi hatalom egyaránt nagyon figyel arra, nehogy létrejöjjön valamiféle vajdasági magyar ,,egységfront”. Annak már súlya volna. A tanultabb emberek biztosan meg tudnák magyarázni, mi az oka annak, hogy tájékunkon mintegy tíz esztendőn belül egy-egy párt teljesen értelmét veszti: már nem akar semmi mást, mint tisztséghez és fizetéshez juttatni a tagjait (de legalább a vezetőit). Szerb és magyar pártokra egyaránt vonatkozik ez. Kezdetben vala a nagy lelkesedés, a sok terv, a szorgalmas munka, utána vala a rutin, s végül vala az ,,én egyéni érdekem”... (Nem baj az egyéni érdek megvalósulása, csak adná már egyszer a Teremtő, hogy az találkozzon a közösségi érdekkel is!) A politizálásra érett vajdasági magyar elit utolsó nagy dobása a Vajdasági Magyar Szövetség létrehozása volt. Ígéretes kezdeményezés és indulás, de mire kialakult a hálózat, ez is karrierpárttá szűkült. Van-e egy újabb vajdasági magyar politizáló korosztály? Mely képes volna egy néhány évig legalább hatékony pártot létrehozni? (Nem kell megijedni. Ez az élet rendje. Nehogy valaki azt higgye, hogy a régi pártban bárki is önként átadja a szerzett helyét!) A fiatalok egyelőre nem mutatkoznak. Azzal foglalkoznak, hogyan mehetnének tartós időre külföldre. (Menjenek is! Itt sem boldogulás, sem magyarság nem lesz már sokáig. Statisztikailag igen, de lényegileg nem.) Lesz-e újabb szalmaszál, melybe belekapaszkodhatnak a vajdasági magyarok? Lesznek-e olyan, új párt létrehozására képes fáklyahordozói a vajdasági magyarságnak, mint amilyenek az újabb korban voltak (Ágoston András, Hódi Sándor, Kasza József, Pál Sándor és sokan mások)? Amennyiben Végel László találó megfogalmazását vesszük alapul, akkor sajnos nem. ,,Egyre inkább meggyőződöm arról, hogy 2000 után részben azért került válságba a társadalom, mert a pártok rátelepedtek a közéletre, a nyilvánosság elsatnyult, sehogy sem tudott emancipálódni. Amennyire szükség van a pártokra, legalább annyira szükség lenne a független, kritikus hangú közéletre” -- írja Végel. Nos, akkor sem pártunk, sem életerős közéletünk nincsen. Ebből kell kiindulnunk, ha tovább akarunk lépni. Azért, hogy minél lassúbb legyen az a sorvadás, amely írásomnak inkább a kiindulópontja, semmint a lényege. Mert az élet mind durvább. Itthon és külföldön egyaránt. Szlovákiában bebizonyosodott, hogy a szél az erdőt is tövestül ki tudja tépni -- hát még az egyes fákat. A vajdasági magyarság mindinkább a ,,könnyen kitéphető fa” kategóriájába kerül. Hagyjuk-e?