Egy igen nagy tudású egyetemi tanárral beszélgettem, aki nem kisebb helyen tanított irodalmat, mint az Egyesült Államokban, az amcsiknál volt tanár, ami önmagában még nem a világ teteje, nehogy valaki is azt gondolja, értékmérő az, hogy ott tanított, beszélgettem már olyanokkal, akik szintén, ám nem jelentett semmit a beszélgetés, lapos volt, hogy egészen konkrét legyek, ami persze nem az amerikai egyetemeket minősíti, mindössze csak annyit jelent, hogy a tengerentúl sem csak a legokosabbak dolgoznak, tehát egy nagy tudású, rendkívül művelt irodalmárral beszélgettem, aki elmondta, hogy nem talál krimikiadót.
Szereti a krimiket, vagy lehet, hogy ezt nem mondta, a felesége is bekapcsolódott, aki viszont igen szereti, a lényeg, hogy elhozott Amerikából néhány érdekes krimit, melyet most nem tud kiadatni.
A nyomozó egy indián.
Én, aki szintén nagyon szeretem a krimiket, komolyan odafigyeltem.
Legyen ez összekötő kapocs a nagy tudású irodalmárok és az egyszerű emberek között: legyen egy olyan uniója a halmazoknak, ahol azok vannak, akik irodalommal is foglalkoznak és a krimit is szeretik. De olyan részhalmazt is el tudok képzelni, melyben a krimikedvelők vannak, akár irodalmárok (nagy tudással), akár irodalmárok (kisebb tudással), akár csak olvasók.
A krimit szeretők halmaza mit gondol egy nyomozóról, aki indián?
Érdekelné-e a közönséget egy olyan magánhekus, akinek szótárában hemzsegnek az indián szavak, kifejezések, nyomot olvas, és füvekkel gyógyít?
A kérdés látszólag egyszerű, de az olvasásszociológusok tudnák csak megmondani, lemérni és kiszámolni, hogyan is van ez igazából. Hogy milyen magánnyomozó ,,jön be” az olvasónak. Ha egyáltalán fölmerül ez a kérdés. De nem nagyon valószínű, hiszen annyi az egyéb ponyva, amit ráadásul irodalomként adnak el, szólítanak meg és hirdetnek (a Nagy Könyv-projektumban például Coelho is kap szavazatot, lelkes mondatokat), hogy igazán nem juthat arra alkalom és mód, hogy a -- talán -- divatjamúlt krimivel foglalkozzanak.
Így jutott eszembe az Albatrosz-sorozat és a Fekete-Könyvek: Raymond Chandler, Ellery Queen, Ed McBain, Georges Simenon, Erle Stanley Gardner és Agatha Christie.
Nem kellett nagyon eszembe jutniuk, mert állandóan szem előtt vannak, direkt azon a polcon, ahol könnyen hozzájuk férek, ugyanis állandó társaim.
Ha megpróbáljuk megtalálni Mason, Maigret, Marlowe, Poirot és Queen közös tulajdonságát, azt, amelyik évtizedeken át nagy példányszámot jelentett a kiadóknak és örömet az olvasóknak, akkor nagyjából és -- egy rövid írásban -- kielégítő módon választ kapunk arra a kérdésre is, hogy szeretnénk-e egy indián magánnyomozót.
Azért választottam ki ezt a néhány magánhekust, mert antikváriumokban és százforintos könyvesboltokban ezek fogynak legjobban és folyamatosan. Az árusok azt mondják -- állandó vevőjükként tisztelnek --, kedvencnek számít az ügyvéd (Mason), a pipás (Maigret), a kis belga (Poirot) és a lazán-humoros (Marlowe).
Milyenek ők?
Ahogyan a méltó és tisztességes ponyvához illik, ezek a hősök éppen olyanok, amilyenek mi szeretnénk lenni.
Ez persze a hangulatunktól is függ, mert magányos szombat este, ha magunkban ülünk a kanapén, mégsem Poirot papához fordulunk, inkább a vállas és a jómódú Mason ügyvédhez, vagy a szintén magányos estében viszkiző Marlowe-hoz. Kötött zoknis téli délutánokon pedig nem is lehetne mást választanunk, mint Miss Marple-t, a falusi vénkisasszonyt.
Nem azonosulunk velük, nem! Annak ellenére sem, hogy éppen olyanok, azt testesítik meg, amire vágyunk -- életünk bizonyos pillanataiban, s ez fontos, nem mindig, nem állandóan, csak néha-néha, ha úgy alakul.
Krimit olvasni édes dolog, mint este tíz után a hűtőben kotorászni.
Nem azonosulunk velük tehát, hanem legjobb ismerősünknek tartjuk: a magánnyomozók állandó jelzői ugyanolyan fontosak, mint voltak Odüsszeusz hőseié.
Tudnánk-e szeretni egy indián magánnyomozót, ismerősünkként üdvözölni?
Szerintem...
Ugye, ugye?