Alig néhány nappal korábban, hogy Lendván szobrot avattunk 14 éve elhunyt muravidéki költő barátunknak, Szúnyogh Sándornak, a messzi és mégis oly közeli Korondon 75 esztendős korában meghalt egy nagyszerű székelymagyar festő és költő, egy régi társ a kiszolgáltatottságban és kisebbségi létben: Páll Lajos Magyarország Érdemes és Kiváló Művésze, a Pro Cultura Hungarica Díj, az 56-os Aranykereszt és a Szervátius Díj kitüntetettje.
Közülünk ment el már megint egy kiváló, halálával nemcsak szeretett-dorgált szülőfaluja, Korond, nemcsak a varázslatos Székelyföld: a Délvidék is szegényebb lett. Arrafelé jártunkban hova térjünk be most már jóféle pálinkát inni, világra szóló sóvidéki képeket nézegetni, jóízűt beszélgetni-élcelődni — néha marakodni?!
Az eliramlott jó néhány évtizedben alig volt olyan székelyföldi utam, amikor nem fordultam be Korondra. Páll Lajos miatt, a fazekas Páll Anti és Róza meg a kis Anti miatt — magam miatt.
Páll Lajos irodalmi estre is meghívott Korondra: a nagy sikerű est után kicsit berúgtunk persze, s össze is vesztünk. A maga kérlelhetetlen módján azt vetette a szememre, hogy annak idején miért Anti öccséhez csapódtam barátnak, miért nem hozzá... „Büntetésből” nekem soha nem adott képet, „csak” csodálatos tusrajzokat, amelyek által a fazekasok székelykapus tündérfaluja szabadkai lakásunkba költözött. Képet, azt úgy kellett venni tőle, de azon is természetesen Korondja-Korondom látható...
Most ezt teszem magam elé, s ahogy hosszú percekig rezzenéstelen tekintettel nézem, egyszerre belül kerülök a képen: ott ülünk Páll Laji műtermében, körülöttünk élénk színekben ragyogó festményei, fazekas édesapja, édesöccse messze földön híres cserepei, valamennyi pálinkát iszunk, szigorú börtönéveiről, Szamosújvárról meg a Duna-deltáról beszélgetünk, rabtársáról, Páskándi Gézáról, székelységről, magyarságról, életről és meghalásról... Még egyszer utoljára. Odakinn hajnalodik, megszólal a kakas, a műterembe behallatszik a legelőre hajtott csorda kolomphangja...
A 70. születésnapjára a kiskunmajsai Csantavér Kiadó és a csíkszeredai Pallas-Akadémia Könyvkiadó gondozásában megjelent egy csodálatos album, amelyben a csantavéri gyökerű kiskunmajsai Kozma Huba nyugalmazott múzeumigazgató (lapunk munkatársa) olyan interjút készített vele, amelyben benne van a nagy székely festő-költő egész élete, benne van az erdélyi magyarság történelmének sok-sok fontos pillanata. Benne van egy nagy formátumú művész szülőföldjéhez ragaszkodásának, falun maradásának, „félbemaradottságának” — szabadságának — minden nyomorúsága és nagyszerűsége.
„Ha városon élek, azért, hogy nekem műtermet és lakást adjanak, követeltek volna tőlem valamit. Akkor is rabságra jutok. Így nem követeltek semmit, ha nem volt, akkor nem ettünk. Gondolkodtam azon, jól alakult-e az életem, hogy nem vettek vissza az egyetemre. Ha visszavesznek, még gúnyból sem mondhatták volna, hogy amatőr vagyok, hogy félbehagyott. S ha elvégzem az egyetemet, jöttek volna a lépcsőfokok. Mert a társadalom csak lépcsőfokokban tud gondolkodni. Egyetem, államvizsga, munkahely, s ott a hivatal esetleges újabb lépcsőfokai. Én így kimaradtam mindebből. Ennek biztonságát nélkülözni — ez adta az én szabadságomat. S ha valami bántás, támadás ért a félbemaradottság miatt, félreálltam, s letöröltem. Így tehettem meg azt, hogy amikor a kultuszminiszternő jött ide képet vásárolni, nem engedtem be. Meghívott vacsorára Parajdon a miniszter asszony, tetszettek neki a képeim, s azt mondta: ’Mesterem, holnap tíz órakor ott vagyok!’ Délig vártam, nem jött. Bézártam a kaput, s csak két órakor érkezett meg. A kapu bé volt zárva, elmentek.”
A kapud immár bé van zárva előttünk, elmentél.
Isten veled, Páll Laji barátunk.