Oxigén
Orosz Ibolya
2014.12.31.
LXIX. évf. 53. szám
Oxigén

Fekszem a kórházi ágyon, az orromban csövek — mögöttem vaslánccal a falhoz erősítve ott fehérlik a hatalmas oxigénpalack. Fekszem már több mint félszáz órája egy olyan részlegen, ahol a tizenkét beteg között csak hárman vagyunk, akik ki tudunk járni a mosdóba a saját lábunkon — a többieket pelenkázni, néhányukat etetni is kell.

Szinte egy légtérben vagyunk mindannyian (betegek és kórházi személyzet) éjjel-nappal ebben a Való Világban.

Ez nem villa. Ez nem az a hely, ahol a nővérek meg az ápolók mímelik az életet, hanem becsülettel teszik a kegyetlenül kemény dolgukat. Fekszem, és iszonyúan szégyellem magam. Mások helyett, akik képesek voltak csökkenteni ezeknek a hivatásuknak élő embereknek az amúgy is szánalmas bérét. Miközben továbbra is egymilliárd eurót emészt fel a pártalapon foglalkoztatottak fizetése, és semmi garancia nincs rá, hogy csökken majd ezeknek az élősködőknek a tömege. Nézem ezeket a fehér köpenyes húsz-harminc éveseket, és ahogy fél füllel hallom, Londont emlegetik, felfogom miért: mert lassan elfogy itt a tiszta levegő körülöttük. Nincs oxigén.

Danyi Zoltán sorai jutnak eszembe, aki egyetlen hosszú mondatban fogalmazott meg valami nagyon fontosat. Írásának címe: 16 tonna szén. Azt mondja: „...meg lehet érteni tehát a legújabb kivándorlókat, akik a tíz év háborút végigcsinálták, és a háború utáni gyalázatos tizenöt évet is végigcsinálták, és most elmennek innen, ők ugyanis már nem azért mennek el, merthogy nincs pénz, nincs munka vagy nincs kényelem (persze, hogy nincsen, de ezek nélkül megvagyunk, megvoltunk eddig is valahogy), hanem azért mennek el, mert lassan elfogy itt a levegő, ami tiszta, és nehéz már a tüdőnk, túl sok minden nyomja, a szívünk helyén pedig 16 tonna fekete szén.”

Danyi az egyre fogyó levegő, a kínzó légszomj okát egy olyan jelenségben látja, amelyet nyilván sokan valótlan állításnak, megdöbbentőnek, sőt felháborítónak tartanak majd. Hiszen így szól a kőkemény mondat első fele: „Amióta a vajdasági magyar közéletben is megjelent a zsidózás, nem csak az alacsonyabb, vagyis a kocsmai szinteken, ahol régen is, vagy talán mindig is megvolt, hanem az úgynevezett magasabb szinteken, a politika szintjén, a parlamenti képviselők körében (ami a kocsmainál esetleg mégse magasabb szint, ki tudja), és nem csak összesúgva jelent meg, a hátak mögött, hanem írásban, úgymond puha szavakba bugyolálva, azóta a világ sötétebb hely lett, vagy ahogy vesszük, talán világosabb, mert így minden világos, és nem kell tovább áltatni magunkat, hogy mi, úgynevezett vajdasági magyarok, jobbak vagyunk, mert nem vagyunk, talán soha nem is voltunk jobbak, meg lehet érteni tehát...”

Lehet azonnal hevesen tiltakozni. Lehet visítani, hogy Danyi most azért túl messzire ment — szerintem meg nem. De azt nem lehet elvitatni, hogy ebben az országban szinte már műszerekkel is mérhető a politikai, lelki, közéleti légszennyezettség, az a rengeteg mocsok, amely ott van életünk minden területén. Miközben erről beszélni sem ajánlatos, szinte elvárás a polgárok felé, hogy úgy tegyünk, mintha minden a legnagyobb rendben volna. Vannak, akik már nem hajlandóak alakoskodni. Most azok mennek el, akik annyi pocsékba ment év után (2000. október 5.) nem hajlandóak zokszó nélkül, némán, fegyelmezetten fuldokolni, majd megadóan belepusztulni ebbe az egészbe.

Az ismert rendező, Kokan Mladenović szintén erről az oxigénhiányos állapotról beszél, amikor azt mondja: nem hajlandó hallgatni arról, hogy rosszul érzi magát. Belepusztul, mert egy olyan társadalomban, ahol törölték az erkölcsöt mint kategóriát, ott aztán minden lehetséges. Lehetséges például, hogy egy felesküdött csetnik vajda utóbb szerez magának valahonnan egy egyetemi diplomát, megtanul néhány szánalmas EU-s frázist, és államfő lesz belőle. Milyen példát mutat ezzel a gyerekeinknek? „Kedves gyerekek, 50. életévetekig bátran éljetek olyan életet, amely ellenkezik minden civilizációs szabállyal. Legyetek tagjai szabadcsapatoknak, harcoljatok más országok területén, nyugodtan gyakorolhatjátok a gyűlöletbeszédet, elüldözhettek az otthonukból más népeket, vagy ünnepeljétek meg, hogy meggyilkolták a politikai ellenfeleteket... Aztán egy szép napon majd mindezt elfelejtitek, s annak ellenére, hogy a legrosszabb tanulók voltatok, még államfő is válhat belőletek” — mondja.

A rendező — ahogyan megannyi idősebb értelmiségi sem — már nem készül sehová, nem fog kivándorolni. De hallgatni nem tud, nem is akar. „Én nem tudom, hogy az EU itt, Szerbiában kit támogat, és miért. Én csak azt tudom, hogy a józan eszem, a kultúrám, az emlékezetem kötelez, és az a polgári bátorság, amely még megmaradt bennem, nem engedi meg, hogy szégyen nélkül mondjam ki azoknak az embereknek a nevét, akik az országot vezetik, melyben élek.” Az új év közeledtével (ha tetszik, ha nem) jómagam sem tudok mást ígérni — míg lesz hozzá oxigénem.

Szeretne értesülni, ha új cikk jelenik meg Kaleidoszkóp rovatunkban? Iratkozzon fel értesítőnkre!
E-mailben értesíteni fogjuk Önt az új cikkekről. Feliratkozáshoz kérjük adja meg a nevét és az e-mail címét.
Hozzászólások
Hozzászólások
0
Hozzászólás küldése
1000 karakter áll rendelkezésére
A megjegyzésekben kifejtett vélemények a hozzászólások szerzőinek magánvéleményei, és nem tükrözik az internetes portál véleményét. A megjegyzéseket moderáljuk és jóváhagyjuk az általános szerződési feltételeknek megfelelően.
Támogatóink
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabjuk a tartalmakat és reklámokat, hogy működjenek a közösségi média funkciók, valamint hogy elemezzük a weboldal forgalmát. Bővebben a "Részletek mutatása" gombra olvashat.
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabja az oldalon megjelenő tartalmat és reklámokat..