Amikor átlépem a határt, abban a pillanatban jön egy érzés. Egy nagy levegővétel. Más lesz az égbolt, más lesz a levegő szaga. Egyszerűen: jó. Minden hátramarad. Csak béke van a lelkemben, és biztonság — meséli az egyik hazajáró. — Otthon minden más! Még az ősz kezdete, a fűtés illata, a galambok hangja is. Esős faillat. Nedves járdák. Kutyaugatás. Kakaskukorékolás. 

Hazajárók és itthon maradók beszéltek arról a Magyarkanizsai Ifjúsági Otthonban megtartott községnapi tribünön, hogy mi motiválta őket, amikor meghozták a döntésüket, hogyan találták fel magukat idegenben, illetve itthon, és miként képzelik a jövőjüket.

Aki elment

Terzin Anna Magyarkanizsán töltötte a gyermekkorát. 1994 őszén költözött át a szüleivel Magyarországra. Nemrég festeni kezdett. Az absztrakt tájképek inspirációját gyermekkori emlékeiből, honvágyból, távoli elképzelt tájakból meríti. Amikor Kanizsára gondol, a felhőket látja a Tisza egében, a napszakokat saját csodaszíneikben.

Terzin Anna

— Tizenhárom éves voltam akkor. Annak ellenére, hogy tudtam, bármikor hazalátogathatunk, nagyon nehéz volt elfogadnom, hogy itt kell hagynom a barátaimat, a megszokott világomat, a házat, ahol felnőttem. Az első két év nagyon nehéz volt, kívülállónak éreztem magam, pedig nem voltam ismeretlen helyen, szerettem Szegedet, hiszen ott születtem. Mégis, annyira idegen lett hirtelen az új környezet, megnőttek a távolságok, eltűntek a régi illatok, házak, megszűnt a csönd. Amikor már két éve voltunk Szegeden, és elkezdtem gimnáziumba járni, teljesen új közegbe kerültem. Ott mindenki új volt, nem csak én, és ettől végre én is egyenlőnek érezhettem magam. Új életet kezdtem kétévnyi, légüres térben való bolyongás után. Itt találtam önmagamra, itt váltam magabiztos, sikeres vezető egyéniséggé. A gimi mellett elvégeztem a zenekonzervatóriumot, és zongoristának készültem. Aztán a sors úgy hozta, hogy a gyógyszerészkaron kötöttem ki. Nagyon szerencsés vagyok, mert az Országos Gyógyszerészeti Intézetbe kerültem. Tárt karokkal és örömmel fogadtak. A mai napig ott dolgozom, hálával és hűséggel tartozom mindenkinek, aki az utamat egyengette. Közben elvégeztem egy kortárs művészeti iskolát is, hiszen az esztétikum folyamatosan része volt az életemnek. Az intézeti tevékenységem mellett mindig csináltam valami mást is, például volt jazz-zenekarom, évekig tevékenykedtem divatstylistként. A festést ma minden eddigi szenvedélyem ötvözetének érzem, teljesen tudaton kívüli folyamat, ám éppen emiatt emel fel, szintetizál mindenféle energiákat, és ami a legfontosabb: gyógyít. A szeretet, a támogatás és a kegyelem váratlanul, mélyről, de biztosan érkezik, amikor erre szükségem van. Hiszek a csodákban, és hogy a legigazabb kívánságaim teljesülnek. Egyre biztosabban érzem, tudom, hogy az élet Kanizsához húz vissza, minden út idevezet. Az én mesém vége az lesz, hogy lassan, de biztosan hazatérek. 

Aki már visszajött

Magyar Roland tősgyökeres kanizsai. A harmincas évei derekán járt, amikor 2015-ben a megélhetés megkönnyítése érdekében előbb Ausztriába, majd Magyarországra költözött. Szegeden ismerte meg a feleségét, akivel másfél hónapja hivatalosan is visszaköltöztek Magyarkanizsára. Ez év januárjában az ő kezdeményezésükként indult útjára a Magyarkanizsa régen nevű Facebook-csoport. Szoros és mély érzelmi szálak fűzik a városhoz, melyek az idő folyamán erősödtek, szilárdultak.

Magyar Roland

— Tizenöt éven át stabil, viszonylag jól fizető munkám volt itt, helyben. Végül 2015-ben, amikor az állásomat elvesztettem, és más biztos megélhetést nem találtam itthon, ahogyan a legtöbben, én is külföldön próbáltam szerencsét. Első utam Ausztria fővárosába vezetett, ahol segítőim is akadtak, de a beilleszkedés mégis nehezen ment. Túl idegennek éreztem a várost és a közeget, olyannyira, hogy másfél hónap elteltével Budapestre költöztem, ott dolgoztam nyolc hónapig. A magyar fővárost sokkal közelebb éreztem a szívemhez, jóval otthonosabbnak is, viszont szerényebbek voltak az anyagi bevételeim. Budapest után Szegeden találtam munkát, öt évig ott éltem. Viszont mágnesként húzott vissza az én kis szülővárosom, Magyarkanizsa, melybe szerencsére a feleségem is beleszeretett, tehát nem volt kérdés, hogy itt kívánjuk folytatni az életünket. A munkahelyem továbbra is Szegeden van, így jómagam is csatlakoztam a határon át naponta ingázók népes táborához. Egyelőre maradok az ingázásnál, de bízom benne, hogy lassan itt is felzárkóznak a bérek. Ha így történik, nyilván én is szívesebben vállalok majd helyben munkát.

Aki ide vágyik

Hegedűs-Lendvai Eszter Budapesten született. Tíz évvel ezelőtt még el sem tudta volna képzelni, hogy egyszer elhagyja a szülővárosát. De beleszeretett a férjébe, aki magyarkanizsai. Megfogta a mosolya, az ízes beszéde és az őszintesége. A Magyarkanizsához fűződő érzései ma már olyan erősek, hogy egy hét alatt mindent fel tudna számolni csak azért, hogy ideköltözhessen.

— Mielőtt megismertem Zoltánt, sosem hallottam Magyarkanizsáról. Először akkor jártam itt, amikor két év ismeretség után elhozott, hogy bemutasson az édesanyjának. Nagyon kedvesen fogadott, isteni ebéddel és süteménnyel. Az volt az első benyomásom a városról, hogy itt mindenki mindenkit ismer, és sokat mosolyognak az emberek. Az is nagyon tetszett, hogy van idő beszélgetni egymással. Zoli barátai, akik már az én barátaim is, szeretettel és érdeklődve fogadtak. Kanizsán érzem a szabadságot, a szeretetet és a boldogságot. Ezek már a határ átlépésekor a hatalmukba kerítenek, benne vannak a levegőben. És én mindig tele is szívom velük a tüdőmet. Remélem, már csak két-három év, és ide tudunk költözni.

Hegedűs-Lendvai Eszter

Aki itt maradt

Újvári Zsombor információs technológiák okleveles mérnöke. Magyarkanizsán született, itt is él két gyermekével. Ízig-vérig közösségi ember, segítőkészségét sokan ismerik, humorával pedig minden beszélgetést jóízűre fűszerez. Magyarkanizsa jóhírének építését hitvallásának tekinti.

Újvári Zsombor

— Vannak emberek, akikben erősen munkálkodik az, hogy megismerjék, felfedezzék a világot. Ez bennem is megvan, de soha nem éreztem azt, hogy ki kellene lépnem a komfortzónámból, és másfelé keresnem a boldogulást. Inkább arra helyeztem nagyobb hangsúlyt, hogy az itthoni terepet kiismerjem, és a megszerzett háttértudást alkalmazva kihozzam a legtöbbet a lehetőségekből. Sokan abban látják a megváltást, ha néhány új gyár épülne, és az húzná vissza az embereket. Biztosan jó lenne, de nem hiszem, hogy ez az egyetlen megoldás. Az emberekben tudatosítani kell, milyen szép helyen élünk, mennyi kincs van körülöttünk. A község élhető, szinte minden szórakozási lehetőség megvan 50 kilométeren belül. Az utcák tiszták, csendesek, községünk alkalmas a családalapításra. Megvan a falusi és a városi életérzés, akár néhány utcányi eltéréssel. Nagyon örülnék, ha Magyarkanizsát több értelmiségi választaná lakhelyéül, hiszen alkotásra, dolgok teremtésére idillikus a környezet. Olyan várost szeretnék, amely mindenkinek meg tudja adni azt, amire vágyik. Szeretnék több koncertet, fesztivált, kulturális eseményt. De több sikeres vállalkozót és szárnybontogató fiatalt is. Idővel talán többen részt vesznek a közéletben, és mernek társadalmi szerepet vállalni, mert ez most nagyon hiányzik. Remény viszont van, hiszen az utóbbi időben nagyon sok tehetséges fiatallal találkoztam, és bízom a lendületükben.  

A tribün véget ért. Néhány nap múlva a hazajárók majd a határkapu kilépő oldalán várakoznak. Megint más lesz az égbolt, a levegő szaga, a galambok hangja… Az itthon maradók meg azt veszik észre, hogy ismét üresebbek lettek az utcák. 

Terzin Anna, Magyar Roland, Németh Ernő, Hegedűs-Lendvai Eszter, Újvári  (ZsomborPuskás Károly felvétele)