Fiatalok Fiataloknak
Oromisszesz a Malmon
2019.09.06.
LXXIV. évf. 36. szám
Az oromi malom már nagyon sok mindent látott, hallott, és most tanúja lehetett annak is, hogy lábától mindössze tíz méterre művészet születik. Színház, fotó, zene, animációs film és persze irodalom. Most ez utóbbiból, azaz a Malomfesztivál és a Híd Kör Egyesület Oromisszesz fantázianevet viselő irodalmi táborában született szövegekből adunk közre egy csokorral. Fogyasztásukhoz egy kényelmes fotel és hűs mentatea ajánlott.
A Malomfesztivál alkotótáborait a Bethlen Gábor Alapkezelő Zrt. támogatta.
Nyilas Orsolya
Úton
Úton
Tíz óra várakozás után végre sorra került a határon. Ez volt az egyetlen hátránya a munkájának: a várakozás. Csak ülni egyedül, bámulni ki az ablakon, miközben a szomszéd ülés arra emlékezteti, hogy nincs mellette senki. Utazás közben a táj volt a társasága. Megdörzsölte az arcát, majd kinyitotta az ajtót. Dögmeleg volt. Mire odaért a fülkéhez, ahol leadhatta a kötegnyi papírját, a blúza teljesen rátapadt a hátára. Folyékonyan beszélt szerbül, és szinte minden ország nyelvén meg tudta értetni magát, ahol eddig járt, így nem volt gondja a papírmunkával. Annyit várt, mire visszakapta a papírokat, hogy akár fél doboz cigarettát is elszívhatott volna. Bár ő nem dohányzott, látta, ahogy körülötte a többi sofőr beszélgetés közben sűrű füstfüggönyt von maga köré — megközelítőleg fél doboz tartalmából. Máskor ő is szívesen beszélgetett, ismerkedett emberekkel, hisz így elviselhetőbb volt a rengeteg út távol a családjától. Most azonban kisebb gondja is nagyobb volt egy semmitmondó társalgásnál. Sietni akart, minél hamarabb hazaérni.
Felmarkolta a papírokat, majd egy suta sóhajjal visszaindult a kamionjához. A kabinban a klíma hatását még érezni lehetett, de a kinti fullasztó hőség rányomta a bélyegét mindenre. A levegő sem volt a legfrissebb, már három napja nem tusolt. Balszerencséjére csak olyan helyeken állt meg, ahol a tusolók állapota vállalhatatlan volt. Nem volt ő válogatós, de esze ágában sem volt egy kupac szar mellé beállni a tuskabinba, hogy magára engedje a vizet. Nem is beszélve arról, hogy jéghideg volt.
Ahogy beindította a motort, és megérezte az ülésen végigvibráló hangot, ismét át merte adni magát a gondolatoknak. Végre elindult. Végre újra láthatja a családját, hisz már két hónapja csak dolgozott. Azok közé az emberek közé tartozott, akik szeretik a munkájukat. Imádott utazni, végighajtani az országokon, bemenni egy sarki kisboltba, és még ott is magyarokkal találkozni, felemelő volt a számára. Kiskora óta kimeríthetetlen volt a kíváncsisága, és az utazás lett az az elfoglaltság, ami teljesen lekötötte. Ennek szentelte az életét.
A komor hangulat sosem volt rá jellemző, de ezúttal kitöltötte a fülkét. Az előző útjaira gondolt, a hegyoldalakra és hidakra, amik egymást váltották, az új ételekre és a régiekre. Az olajbogyós szalámi volt a kedvence. Mikor Franciaországban járt, mindig vett bagettet, vízszintesen félbevágta, telenyomta majonézzel, megpakolta szalámival és sajttal, meg nyomott rá ketchupot. Szokványos étel, de az ízek mások voltak, mint otthon. Az olaszokra gondolt. Hogy már legelőször is megértette őket, anélkül, hogy ismerte volna a nyelvet, mert a kezükkel addig hadonásztak, míg az ember szemében a megértés fénye nem csillant. Olyan volt, mintha a jelbeszédnek is lenne tájszólása. A spanyolok, úgy tűnt, minden szavuk végén egy sz hangot mondanak, sziszegnek, csak így hívta magában. Hiányozni fognak neki.
Szerencsére szülővárosa nem volt messze a határtól. Egy óra sem kellett, és már az otthona előtt állhatott. Óvatosan nyitott be, lassan leengedte a hátáról a táskáját, ami tompa puffanással ért földet. Már a testszaga sem érdekelte, mikor végre a karjaiba zárhatta a feleségét, aki abban a pillanatban lépett az előszobába, mikor a táskák leestek. Csak szorította magához, a mellkasán érezte a felesége forró könnyeit. Égették. Ő is elsírta magát.
— Egy évet mondott az orvos, és két hónap máris eltelt — szipogta a nő.
— Tudom, ez volt az utolsó — felelte ő.
Nagyon szerette a családját, de az igazat megvallva az utazás volt az ő élete. Még többet akart látni, így már meg is tervezte, hova megy legközelebb. Nem halhatott meg úgy, hogy nem látott eleget.
Fodor Kinga
Vázlat
Válaszd a leghosszabb utat,
Ami átvezet minden szántóföldön,
Át a tenger nyugalmán.
Másokat kizárva hagyd,
Ringassanak el bomló természet karjai.
Ha a szél balra vagy jobbra fújna,
Engedd neki, ússzatok együtt.
Éjszakák s nappalok monoton folyásával nem törődve lépj.
Minden este otthonod csipkés szélű vermében alhatsz el.
Ami átvezet minden szántóföldön,
Át a tenger nyugalmán.
Másokat kizárva hagyd,
Ringassanak el bomló természet karjai.
Ha a szél balra vagy jobbra fújna,
Engedd neki, ússzatok együtt.
Éjszakák s nappalok monoton folyásával nem törődve lépj.
Minden este otthonod csipkés szélű vermében alhatsz el.
Fodor Kinga
Pótolhatatlan
Szél futkos keresztül a napraforgóföldeken.
Kiválasztja a leggyengébb árvát.
Nagy erővel neki rohan.
Kiválasztja a leggyengébb árvát.
Nagy erővel neki rohan.
Aranyló szirmok festenek csíkokat a porba.
Még szerencse, hogy van belőlük száz másik.
Még szerencse, hogy van belőlük száz másik.
Dimitrov Nikoleta
Anya, ha tavasszal fázunk, mi lesz velünk télen?
Gallyakat gyűjtünk az erdőben.
A nedves ágak kesernyés, fanyar illata most nagyon ismerős.
Csendben vagyunk, sietünk.
Nemsokára sötétedik. A vacsora se kész.
Félelmet főzünk ma tervekkel.
A tegnapi bizalom már megromlott,
ki kellett dobni.
Indulunk. Megyünk.
Két talicska van nálunk,
egyet anya tol, egyet mi az öcsémmel.
Ügyetlenek vagyunk, de nagyon figyelünk.
Csak a kanyarokban esik le egy-két faág.
Gyorsan felkapkodjuk.
Megyünk.
Várom, hogy múljék a gyomorgörcs.
Megyünk.
Anyu leveti az örömzöld színű kabátját,
látszik gyenge teste.
Izzadunk. Megyünk.
Fáj a kéz, fáj a láb.
Megyünk.
Otthontalanságból az otthontalanságba.
A nedves ágak kesernyés, fanyar illata most nagyon ismerős.
Csendben vagyunk, sietünk.
Nemsokára sötétedik. A vacsora se kész.
Félelmet főzünk ma tervekkel.
A tegnapi bizalom már megromlott,
ki kellett dobni.
Indulunk. Megyünk.
Két talicska van nálunk,
egyet anya tol, egyet mi az öcsémmel.
Ügyetlenek vagyunk, de nagyon figyelünk.
Csak a kanyarokban esik le egy-két faág.
Gyorsan felkapkodjuk.
Megyünk.
Várom, hogy múljék a gyomorgörcs.
Megyünk.
Anyu leveti az örömzöld színű kabátját,
látszik gyenge teste.
Izzadunk. Megyünk.
Fáj a kéz, fáj a láb.
Megyünk.
Otthontalanságból az otthontalanságba.
Dimitrov Nikoleta
Más-más
Akár örökre együtt maradhatnánk. Mondom.
Csak képzeld el. Mondom.
És mindketten becsuktuk a szemünket.
És te sem képzelted el.
És én sem képzeltem el.
Akár. Mondod.
Túl hideg már a konyhában a csempe.
Nem bírja a talpunk.
Már nem eszünk, nem emésztünk.
A közös gyerekünket is más-más néven szólítjuk.
Csak képzeld el. Mondom.
És mindketten becsuktuk a szemünket.
És te sem képzelted el.
És én sem képzeltem el.
Akár. Mondod.
Túl hideg már a konyhában a csempe.
Nem bírja a talpunk.
Már nem eszünk, nem emésztünk.
A közös gyerekünket is más-más néven szólítjuk.
Bagdal Zoltán
kertiparti
hívatlanul beállítani
az udvar tele van régi ismerősökkel barátokkal
semmilyen alakok ebédszag végtelen ital
még csak annyira sem jelentős társaság
hogy jelentéktelennek lehessen nevezni
dél van mindenki részeg nevetnek kiabálnak
égetik a dobhártyám mindjárt széttöröm
valakin a sörösüveget vagy a lekvárosat
(tele van fekete szőrrel) ízléstelenkednek
szúr az éhség kicsit hátrébb főznek sütnek
remélem nyárson (hasonló illata van) munka
után még a paprikást is megeszem fut felénk a
szakács azt mondja szarnia kell mondom besegítek
addig én hátha egy-két falatot elcsípek szép
a kert ilyenkor burjánzik túl meleg van füstöl a rács
a hosszúkás húson apró fekete szőrszálak mancs
el / ég
Szabó Réka Dorottya
kalüpszó
fülkagylóm vonalait halványan
rajzolom utadba mint
szennyvíz a város alatt
áramlok
testem alá ásol ha
ithakába hazaérsz
petrezselyemzöldbe öltözöl
ma nem utazol
rajzolom utadba mint
szennyvíz a város alatt
áramlok
testem alá ásol ha
ithakába hazaérsz
petrezselyemzöldbe öltözöl
ma nem utazol
Szabó Réka Dorottya
fekély
sötét van
nem emlékszünk az elejére
nem emlékszünk az elejére
úgy jöttem ide hogy
na majd most megmutatom
magamnak
követlek téged
na majd most megmutatom
magamnak
követlek téged
tudni akarom mi az amit
gyomrod nem képes elviselni
gyomrod nem képes elviselni
nem hánysz előttem
K. L.
Pszeudokómás passió
Alkonyatkor távoli kürtszóra ébredt a kopár hegyoldalon. Hányadik is volt ez? Talán a hatodik — gondolta. Hát persze, a hetedik nem lehetett, hisz azt egyértelműen észrevenné.
A keresztet nem találta. Úgy tűnt, hogy valaki álmában elemelte mellőle. De hát ez csalás — gondolta. Ezért izzadott vért, ezért vállalta a messiás szerepét, és ezért lett kiválasztva, csak hogy valaki egy szempillantás alatt eltörölje áldozatát?
Körbenézett a Golgotán, az ő Golgotáján, és az égbe nyúló hegycsúcsokon kívül a horizontig csak emberi csontokat látott, amelyeket bíborszínűre festett a lemenő nap, azon túl pedig vörös felhőket. A keresztje sehol. Ironikus — gondolta. Talán ő lenne az irónia messiása, egy korcs Sziszüphosz, akinek meg kell tanulnia örülni a lefelé vezető útnak.
Elmosolyodott. Elindult, és reménykedett abban, hogy a monotonitást talán egyszer megtöri a hetedik kürtszó.
*
Égbe nyúló sziluettek magasodtak a vörös felhőgomolyagok előtt. Ahogyan lassan elmúlt a ketamin hatása, Gabriel kezdte befogadni a vizuális ingereket. Kifelé bámult a sanghaji felhőkarcoló 54. emeletéről. A mérhetetlen fénypollúciótól és a szmogtól nem tudta eldönteni, milyen napszak van.
Próbálta felidézni pszichedelikus kirándulásának eseményeit. Évezredeknek tűnt, amíg lejátszódott a derealizáció. Valaki végigvezette a történelmen, mint valami Faustot, ám őt nem a tudásvágya vezérelte, hanem egy sokkal konkrétabb dolog. Az Antikrisztust kereste. Egy figurát, aki kibújt a kora morális béklyóiból, és egy utolsó hitpróbát tett az emberiség elé, amely az ítélet napján…
Várjunk, milyen ítéletnap? — gondolta Gabriel. Még nem volt teljesen éber, körültekintett a szürke-vörös városon, a rohamosan csökkenő natalitáson gondolkozott. Az emberek egyszerűen csak nem akarnak utódokat nemzeni, nincs itt semmiféle ítéletnap. Felsorakoztatta a korok diktátorait, demagógjait, terroristáit, de egyik se bizonyult méltónak a pusztító címre. Talán az Antikrisztus a hosszabbik utat választotta volna? Talán az emberiség kihalása nem egy váratlan sikolyként fog bekövetkezni, hanem egy szándékos, elnyújtott nyögésként, mely során mindannyian karöltve ugrunk a feledésbe? De hát mit törődik ő mindezzel? Hisz mindig is ateista volt.
Meglátta azt a felhőkarcolót, amelyiket kereste. A fő konferenciaterem füstölgő ablakait kémlelte. A detonációba belehalt dolgozókra, céges lobbistákra, képviselőkre, majd barátjára, Emmanuelre gondolt.
*
Hova vezettek biblikus szerepjátékai? Még a ketamin hatása alatt is túlságosan cinikus volt ahhoz, hogy megértse őt. Az utóbbi években arról papolt neki, hogy ő maga a messiás. De Jézus apostolai nem voltak terroristák, merénylők. Így hát Gabriel azt a konklúziót vonta le, hogy egy skizofrén, amfetaminokkal fűtött újkeresztény szektával áll szemben. Eldöntötte, hogy meglátogatja barátját.
*
Mindenáron a kereszt felé kell tartania, még akkor is, ha az nagyobb nála. Arra azonban nem számított, hogy annak monumentális alakja az égig fog érni, eltakarja előle a vörös napot. A szél egyre szabályosabb ütemben pulzált, valamit újra meg újra felborzolt a kereszt tetején. Olyan volt, mintha tollak lennének.
— Sosem fogod megízlelni munkádnak gyümölcsét — zengett a kereszt tetején ülő alak.
Krisztus csontjai beleremegtek.
— Mi az, hogy nem? — lélegzete elakadt, amint észrevette, hogy a kereszt anyaga nem fa vagy kő, hanem égett, pörkölt testrészek és parázs. Hátrahőkölt, meglátta az alak kezében a kürtöt. A hetedik kürtszó…
— Fújj már bele abba a rohadt…
— Egy egész nemzedéket demoralizáltál. Szép munka! Te nem vagy Isten gyermeke, sem az Antikrisztus. Te egy mániákus vagy! Legyen ez a te kereszted. Vezekelj tetteidért!
Mielőtt még visszaszólhatott volna, a gigászi húskereszt omladozni kezdett, az arkangyal pedig felszállt az égbe. A hatalmas szárnycsapások nyomán tollak hullottak az égből, mielőtt maga alá temette volna a kereszt tömege.
*
Gabriel nem volt képes ennél többet mondani. Azt sem tudta, hogy barátja egyáltalán hallja-e. Nem tudta elviselni Emmanuel lélegeztetőgépre kapcsolt, szétroncsolt testének látványát a betegszobában. Nagyon kicsin múlott, hogy időben hagyja el az épületet, miután elhelyezte a robbanószert — a keresztjét.
Losonc Orsolya
Full
Nem tudok úszni. Tisza. Kötél a hátamon. Nem szárnyak. Apa kihúz? Ússz! Ússz! Levegő. Apa iszik. Kidől. Levegő. Fa tapintású tenyér. Mindjárt a csónakban. Levegő. Hányás a számban is. A cél messze. Kijutok valaha? Baszki apa… Ébredj! Levegő. Utolsó ritmus.
Losonc Orsolya
Konkrét
Megfogom a pillanatot.
Kezemben. Puha illatú és tüskés.
Neked adnám, de nem az én műfajom a szurkálódás.
Losonc Orsolya
Tél és ő
Kétdimenziós agyamban
izzik a hiányod.
Majd elintézem magamban
ordítok, kiáltok…
Mégsem.
Inkább csak a párnámba.
Eljött a végem,
karcolom a márványba,
márványkoporsóba neved.
Eltemetem vele a malmot, a teret,
csak nehogy fájjon neked,
de ez így tovább rohadtul nem mehet.
Kozma Szabolcs
napforduló
nappal készítem a kínzóeszközöm, mivel
a holdfényből nem készülhet olyan rézbika, amibe belebújhatnék
tüzet csihol alattam a nap a kimondatlan szavak farakásán, és úgy égek szénné,
hogy közben nem látok semmit
és másnap, amikor egy barackfa alatt ébreszt Káin,
megpróbálom tompítani a mellkasomban a szegycsontomat kopogtató fakopáncs üzeneteit,
így nem ijesztem el a verebet a fáról
békétlen éjszakának nézünk elé
Hozzászólások
Hozzászólások
0
A megjegyzésekben kifejtett vélemények a hozzászólások szerzőinek magánvéleményei, és nem tükrözik az internetes portál véleményét. A megjegyzéseket moderáljuk és jóváhagyjuk az általános szerződési feltételeknek megfelelően.
