Repülj, repülj! és délen valahol
A bujdosókkal ha találkozol:
Mondd meg nekik, hogy pusztulunk, veszünk,
Mint oldott kéve, széthull nemzetünk...

Van aki felkél és sirván megyen.
Uj hont keresni tul a tengeren.
Tompa Mihály: A gólyához, 1850.

Tejfölt vásároltam a temerini szépasszonytól, amikor mellém állt a piaci csarnokban. Belém karolt, s megkérdezte:
- Van egy kis ideje, egy ital erejéig? Mert ma emlékezni kell.
- Kire?
- Először a színészre, aki a mi kisvendéglőnkben volt törzsvendég. Tudja, hogy kiről van szó, no. Ott támasztotta minden délelőtt a söntés bal sarkát. S amikor az égi színpadi deszkákra távozott, bezárt a büfé.
- Rémlik valami...
- A csaposlegény, de a kiszolgálólány is elment a temetésére, a sarki villanypóznára kiragasztották a gyászjelentést. Pedig az a személyzet nem látta egy színdarabban sem játszani, nem is értették volna a szöveget, a magyart.
Kiléptünk a piaci hemzserdéből, s menetközben a kemény magyarom ismét kérdezett:
- Mondja, ki volt az a költő, aki azt írta, hogy mint oldott kéve széthullunk? Mert a tudósok is mondják, ötven év múlva errefelé már nem leszünk, elöregedés, korai halál, elvándorlás...
- Tompa Mihály volt a vers írója - adtam meg a választ.

Az unoka álmát őrizte volna
Már a kisvendéglő székét koptattuk, amikor belefogott a mesébe: - Egyszer szolgálati úton Sepsiszentgyörgyön jártam, a Bodok hegy alatt, az arról elnevezett hotelban szálltam meg, mert oda szólt a minisztériumi papírom... Telt ház volt, kísérőm sem kapott szállást, ő a pártház priccsén hajthatta fejét álomra. Szóval Ceausescu országlásának tizenegyedik évében voltunk, amikor a Kárpátok Géniusza parancsba adta, hogy külföldiek sem rokonnál, sem ismerősnél nem szállhatnak meg. A szülőknél sem a hazalátogató gyerekek... Éppen a recepciónál társalogtam a csinos székely lányokkal, amikor belépett egy öreg székely:
- Kedves kisasszonykáim, szállás kellene az unokámnak, most jött haza Ámerikából - mondta alázatosan.
- Bácsi, nincs egy fia szabad szoba sem - mondta sajnálkozva az egyik lány. - Az úr kísérője sem kapott itt szállást - mutatott rám.
- Bizony az lenne a legjobb, ha nálam lakhatna, a közeli faluban, de...
- Próbálkozzon a milícián - mondta a másik lány. - Meglehet, megesik a szívük magán, megengedik - mivel nincs szabad szoba -, hogy magánál legyen az unoka.
- Voltam náluk, de csaknem kipenderítettek - sóhajtott az öreg, majd még mélyebb sóhajjal hozzátette: - Pedig hogy szerettem volna belopakodva a szobába hallani szuszogását, őrizni egy kicsit álmát.

A szalonnakatonák
- Ez volt az egyik kalász az oldott kévéből, az amerikai unoka - mondta emberem. A második rokoni volt. Unokaöcsém kiment Németországba, fiával, feleségével, s ott született meg a második gyerek. Talpraesett kis fickó volt. Egyszer eljöttek hozzánk, fél napra. Akkor az az ötletünk támadt, hogy jöjjön el a kicsi hozzánk egy nyaralási időre. Úgy is lett. Repülőre tették, nyakába a kis tábla, amire rá volt írva a neve, lakcíme, és máris mehettünk. A vonaton hazafelé tartva igyekeztem társalogni a kis rokonnal, de nehezen ment, ám amikor megkérdeztem, hogy éhes-e, rábólintott.
- Vacsorára szalonnakatonákat fogsz kapni - mondtam.
Fölcsillant a szeme a katona szóra, de hát értette pontosan a dolgot.
Valahogy elmagyaráztam neki a kis kalásznak, milyenek a szalonnás falatok. S valóban jóízűen bekebelezte a nyolc katonát... Aztán párom mindennap meséket olvasott neki. Az egyikben kéményseprő volt a főszereplő.
- Az meg kicsoda? - kérdezte.
Mert ő még nem látott füstös mestert, hiszen anyanyelvén is csak dadogott.
- És mostanra már naggyá lett a kislegény - szóltam közbe.
- Azóta is csak egyszer láttam, egy szót sem tudott anyanyelvén, de a szalonnakatonát említve fölcsillant a szeme. - å már soha, de soha nem tér vissza az ősi földre, az oldott kévéből egy kalász...

Nattata
- Emlékszik, hogy múltkor temetésre mentem odaátra, s akkor is volt egy találkozásom. Az emeletes busszal mentem Szegedébe, amikor menet közben fölszállt egy idős házaspár egy kisfiúval. A gyerek hol a nagyapa ölébe fészkelte magát, onnan leugorva a nagyanyjához futott, aki egy hátsóbb ülésen kapott helyet. A gyerkőc egyre azt hajtogatta: Nattata. Nattata!
- Az öregúr boldogan ölelte magához, de a nagymama, a szigorúbb le-leintette, hogy ne helytelenkedjen, hiszen zavarja az utasokat. S amikor már vagy tizedszer cserélt helyet az öreg szülőknél, megkérdeztem tőle:
- Öcsi, tudod-e hány éves vagy?
- Négy - mondta erősen a szemembe nézve.
- No - mondtam nevetve -, legalább olyan rossz vagy, mint ha ötéves lennél.
- Erre a busz magyarul tudó utasai elnevették magukat, az egyikük barackot nyomott a kicsi fejére, aki az illetőnek nyomban bejelentette, hogy két hónapig óvodába járt.
- Miért csak két hónapig? - kérdeztem, s erre a ,,nattata' felelt:
- Fiam és a menyem Németországban dolgozik, hazaadták a gyereket, hogy magyarul tanuljon. åk robotolnak, kevés idejük jut a nevelésre, meg hát a napköziben németül járja a szó.
- És jó volt az óvodában? - böktem a fiúcska felé.
- Jó ám! Sok barátom van ott a faluban: Miska, Dani, Bözsike, Ica, meg... a Jóska, az Aranka, de a legjobb barátom a Pisti. Nekik lovuk is van, tehenük az udvarban, tudja, baglyok a fán. Oda is rondítanak - fintorgott - a fa alá. Büdösek.
- Két hónap alatt szépen megtanulta az öregszülők nyelvét, s mentek Szegedre, onnan tovább vonaton Pestre, majd a másik sebes vonattal München felé... Gondolom, ő már nagyra nőve sem fogja elfelejteni azt a két hónapot, tán nem mossák ki belőle, amit ott tanult az óvodában, a ló a tehén és a baglyok társaságában.

És a vers
E történetek elmondása után egyre csak mocorgott emberem. Láthatóan még volt közölnivalója, de nehezére esett. Éreztem, valami miatt röstelkedik. Ám aztán sóhajtott egyet, elővett egy papírszeletet, kisimította az asztalon, és nagyon halkan maga elé mormolva azt mondta:
- Írtam egy verset... A fentiekkel meg az oldott kévével kapcsolatban.
- Nofene! - hökkentem meg, de gyorsan mondtam: - Olvassa föl.
- Hát... különben magának szántam, ha érdekli:
,,Mikor a gólyamadár párját keresve elfárad,
Indul egy nagy folyam: árad.
Tudod: volt apád, szülőanyád, fiad, unokád.
Volt hazád, volt, volt házad.
A bősz folyam partján kajánok állnak.
Lehajtott fejjel olvasta föl az ötsorost, s egészen meghatott, elszorult a torkom. Hirtelen arcom én is a söröskorsóba rejtettem, aztán sután eltettem a papírszeletre írt sorokat. És ideje volt hazafelé indulni a piaci kosárral...