Offenbach nagy formátumú művet alkotott. Az opera ötvözi a mesevilágot, az abszurdumot, és jutalomjáték énekeseknek, rendezőknek, zeneigazgatóknak egyaránt. Így foglalja össze a cselekményt a Magyar Állami Operaház sajtóanyaga: „A darabban az operacsillag Stelláért rajongó Hoffmann egy szerelmes vitát követően az italban keres vigaszt. A kapcsolat rendezésétől titokban ketten is el akarják téríteni: a Múzsa, aki Hoffmannt magához és az alkotáshoz igyekszik visszacsábítani, és Lindorf tanácsos, aki Stellát magának szeretné megszerezni. Hoffmann az iszogatás közben barátai unszolására három történetet oszt meg korábbi szerelmeiről: Olympiáról, akiről kiderült, hogy egy automatizált gépezet, Antoniáról, akinek az éneklés iránti vágya az életébe került, és Giuliettáról, a ravasz prostituáltról, aki tükörképét csalta ki a művésztől. Hoffmann boldogságának mindhárom esetben egy Lindorfra emlékeztető, ördögi figura mesterkedése lett a veszte.” A műben olyan közismert dallamok csendülnek fel, mint a Kleinzack-legenda, Olympia áriája vagy a Barcarola.

Fotó: Nagy Attila / Magyar Állami Operaház

Magam is kedvelem a dalművet, két előadására emlékszem vissza szívesen. 1991-ben Tóth János, Daróczi Tamás, Gárday Gábor és Pitti Katalin szereposztásban élvezhettem, a zenei naplómban az utolsó két nevet húztam alá megkülönböztetésül. Egy másik, 1993-beli előadáson Kertesi Ingrid Olympia szerepében tűnt ki. Lemezgyűjteményem becses darabja egy 1970-beli, Buenos Aires-i élő felvétel, melyen Kónya Sándor és Mandy Mesplé hangját csodálhatjuk, akkor is, ha a háttérzajok sokszor idegesítőek.

A jelen előadás környezete egy kissé felemásra sikerült. Székely Kriszta rendező egy vasútállomásra álmodta az egész történetet. A pályaudvar déjà vu érzéssel tölt el, eszembe jut Tóth János 1991-beli A cigánybáró rendezése, ahol a sztori szintén egy indóházban kezdődik, illetve végződik, és az akkori kritikusok is egy kis malíciával fogadták e koncepciót. Abban a hitben voltam, hogy ez csak nekem tűnt fel, de csalódnom kellett, Fülöp Károly kollégám már korábban erre a felismerésre jutott. Lehet, hogy az említett rendezőknél a nagy szellemek találkoztak, mivel a mostani színre vivő abban az évben még az alsó tagozatos padot koptatta. Túl sok funkciója egyébként nincs a helyszínnek, a resti körül forog a világ, és legfeljebb a menetrendtábla/reklámtábla követi esetenként az opera cselekményét egy kissé túl mechanikusan, didaktikusan.

Ha az ember túlteszi magát a környezeten, belefeledkezhet az opera szépségeibe. Igazi bravúr Kolonits Klára fellépése, a kiváló énekes mind a négy női főszerepet alakította egy előadásban. Boldizsár László Hoffmannja kisebb megingásokkal is szép perceket hozott, Mester Viktória Múzsa-megformálása igazi üde színt vitt a „színre”, s Andrew Foster-Williams a baritonszerepekben nyújtott figyelemre méltót.