Azért ha közelebbről vizsgáljuk meg a dolgokat, bizony egészen másmilyen képet kapunk. A fenti leírás csak nagyon kevesekre vonatkozik, csak az évi egy-két alkalommal (május 1-je a vízparton!), alibiből pecázókra.

Hozzám hasonlóan nagyon sokan készültek rá, hogy ha majd nyugállományba vonulnak, tavasszal kiköltöznek kedvenc vízpartjukra, és csak akkor jönnek haza, ha jégen koppan az ólomjuk. Mondhatom, ebből egyelőre semmi sem valósult meg, mert mindenki azt hiszi, nem tudok mit kezdeni a szabadidőmmel, ezért számos feladattal bíznak meg, úgyhogy ismét csak a kötelezettségeket félretéve (szinte lelkiismeret-furdalással) tudok a horgászattal foglalkozni. Mivel a szabad reggel vagy délután kemény sakkjátszma eredménye, nem lehet kivárni a kívánt időjárási viszonyokat, ha esik, ha fúj, menni kell. Azután a kedvenc horgászhelyeket sem egyszerű megközelíteni, a sok kilométeres kocsikázás ködben, sárban sem éppen nyugdíjasálom, és maga a halfogás sem mindenkinek a botok bámulásában merül ki. A pergető módszer sok mozgást, kitartást igényel, és a nagyhalas vagy a sokhalas rakósbotozás is próbára teszi az „öregek” fizikai képességét. Nem tagadom, egy-egy mozgalmas horgászat után halálfáradt vagyok, csak hogy nem vallhatom be, mert rögtön érkezik a kérdés: küldött valaki?

Ilyen kis halakat lehetett fogni

Több évtizedig a nyugdíjasok egyesülete is tagja volt a községi horgászligának, megesett, hogy majd nyolcvan év volt a csapat átlagéletkora. Persze mindig a sereghajtók között végeztek, de a kitartásukra nem lehetett panasz. Ott áztak vagy fagyoskodtak a fiatalokkal együtt, pedig biztosan nem tett jót az egészségüknek a frontokkal nehezített extrém időjárás. A horgászmódszerek rohamos fejlődése aztán végképp kipontozta őket az élsportból. Ez persze nem azt jelenti, hogy nincs csapatuk, hanem azt, hogy a hozzájuk hasonlókkal versenyeznek. Évente részt vesznek az országos, tartományi és községközi találkozókon, baráti városok nyugdíjasaival mérkőznek meg rendszeresen.

Néhány héttel ezelőtt a topolyaiak bírónak hívtak az általuk szervezett észak-vajdasági községek nyugdíjas-sporttalálkozójára. A pacséri horgásztavon megrendezett versenyen adai, kanizsai, topolyai és szabadkai csapatok vettek részt. Órákkal a gyülekezés és a benevezés eredeti időpontja után, nem sokkal kilenc előtt ültek le a versenyzők a partra. A pacséri horgászegyesület által fenntartott kis tavacska ideális feltételeket nyújtott a korosabb sporttársaknak, hiszen kocsival körüljárható, és a felszerelést ki lehetett rakni közvetlenül a kisorsolt hely mögött. Már többször horgásztam itt, a házigazdák pontyfogó versenyeket is rendeztek, de nem mondhatom, hogy sok halat fogtunk volna. Néhány méretes (ezen a tavon az 1-2 kilós halak tartoznak ebbe a kategóriába) ponty már garantálta a dobogós helyet. Az időjárás is kedvezett a részvevőknek, mert szélcsendes, verőfényes délelőttel ajándékozta meg őket.

A mezőny igen vegyes volt, a horgosiakkal kiegészített kanizsai csapatot még mindig aktív, kiváló versenyzők alkották. A többi egyesület is csatasorba állított néhány volt sporthorgászt, de nem kelhettek versenyre a kanizsaiakkal. A zsákmány apró halakból állt, és aki pontyfogó felszereléssel jött, az nem fogott semmit. A részvevőket három szektorra osztották be, kettő a jobb, egy pedig a bal parton horgászott. A napsütötte helyeken előbb indult a hal, de a végén mégiscsak a jobban felkészült csapatok nyertek. A szabályokat a szervező egyesületi vezetők határozták meg, így nem a szektorhelyezések döntöttek, hanem a zsákmány összsúlya. Ennek megfelelően pedig az átlagosan egy kiló körüli fogással a kanizsai község csapata győzött, második a szabadkai egyesület lett, a harmadik helyet pedig az adaiak szerezték meg. A ritkán kapó apró halak fogása közben akadt elég idő a beszélgetésre, barátkozásra is. Olyan igazi „öreges” pecázás volt, az írásom elején említett nyugdíjashorgászatra hasonlított. A rám osztott versenybírói feladatokkal nem volt gondom, hiszen a parton régi ismerősök, barátok sorakoztak.  

Mindent a versenyzők egészségéért

Bevallom, bizonyos hátsó szándékkal vállaltam el a részvételt, hiszen barátkozni szerettem volna a gondolattal, hogy előbb-utóbb én is ilyen társaságba kerülök majd. Mondhatom, első látásra nem nyűgöztek le a nyugdíjaséveimben rám váró élmények. Akkor kezdtem el egy kicsit jobban érezni magam, amikor az egészségház doktornője és annak fiatal segítője megmérték a versenyzők vérnyomását, és engemet is sorra vettek. A mérés eredménye igen meglepett, mert jóval nagyobbra sikeredett, mint amennyit otthon mérek, de talán ezt is túlélem.