Cseppenként gombolyodik a mese fonala - Hőss Gyula

Hőss Gyula nyugalmazott tanár úr 1929. április 18-án született Torontálvásárhelyen. Annak ellenére, hogy lassacskán hivatalosan is felváltja életének kilencedik ''bankó”-ját, napjainkban is hihetetlenül aktív szervezőképességű ember. Bevallása szerint a telefonszámlája több ezer dinárra rúg, de mint megjegyzi, a jó munkának nincsen ára. Pillanatnyilag egy szülinapi ünnepélyt tervez lenyűgöző mérnöki precizitással, megannyi részletkérdésbe bocsátkozva: kinek mennyi fellépői perc állhat rendelkezésre, ki hova és
ki mellé ül a vacsoraasztalnál. Bár a saját születésnapját kellene ünnepelnie, mégis mindenekelőtt megboldogult kebelbarátai (dr. Ribár Béla, Kovács Béla és Dániel bácsi) emlékére rendez ezúttal eminens műsoros estet. Azok emléke előtt tisztelegve, akik mérföldkövet jelentettek életében. Az április 18-ai esten (felsorolás a teljesség igénye nélkül!) Vitkayné Kovács Vera, Nikola Rackov, Pintér Vera... lép majd fel a néhai pancsovai KIE-ben, azaz a Petőfi Sándor ME székházában. Barátok, néhai munkatársak, ismert közéleti személyiségek, egyházi vezetők, ifjú zenei titánok sora kapott továbbá meghívót.
- Jobbára csak a ''lombhullató”-kat, vagyis a politikusokat mellőztem, ugyanis sohasem szerettem azokat az embereket, akik csak ígérgetnek - teszi hozzá nevetve Gyula bácsi, ajtót nyitva ezzel az életéből felbukkanó anekdoták sorozatának. Viharvert és göcsörtös fa Tavaszt szomjazó sóhaját vélem benne felismerni. Lankadatlan igyekezetet, hogy reményt pumpáljon az új, mégis csenevész sarjakba. Beszéde olykor maga a bőségáradat, az egymásba szövődő gondolatok szinte elsöprik a riportert. Az órák percekként peregnek, ám a történetek se nem vontatottak, se nem szorulnak ismétlésre. Csak a kíméletlen Kór szimptómái követelnek időnként megkülönböztetett figyelmet néhány minutumra, hogy a következő pillanatban megújult erővel fakadjon fel a visszaemlékezés bő vizű forrása. A gyermekkorról, az apródonként valóra váló álmokról. Sok-sok fénnyel és akusztikával, de még ennél is több baráttal, akik szinte mindenkor rajongással vették körül Gyula bácsit. Jól időzített tréfái, merész szókimondása, ''lefőzhetetlen” barackpálinkája és persze fáradhatatlan szakmai elhivatottsága végett. Sajnos, idővel az embert félreteszik, s az érdemeit is. Nemrégiben a pancsovai RTV forgatócsoportja készített vele egy nagyobb lélegzetű beszélgetést.
- A nézőknek mégis csak a jéghegy csúcsát sikerült ''megismerniük”, bár a riporter a gyermekkoromról is faggatott. Legfeljebb eljönnek máskor is - mondja derűsen, de már kanyarodik is tovább a mese fonala. Szavai nyomán életre kel a múlt. Nagy nevű emberek körében bukkan fel, s a hallgató már-már kísértésbe esik, kételkedjen-e a hitelességben. Hatásos ellenszer erre a gazdag fénykép-dokumentáció, közöttük pl. a kínai asztalitenisz-szövetség elnökével készült emlékfotóval is. 1952 és 1960 között a pancsovai műszaki középiskola tanáraként dolgozott, és ez alatt az idő alatt háromezer diáknak hét szaktantárgyat adott elő - jegyzi fel róla a falumonográfia. Részben pontatlanul, hiszen nemcsak oktatott, de pedagógusi példaképeihez hasonlatosan tanulóinak útmutató szaktanára is volt egyben. - Tudod, valójában minden tanár akkor a legbüszkébb, amikor látja, vagyis megéri, hogy tanítványai feltalálják magukat az életben.
Gyula bácsi munkáját Párizsban is elismeréssel nyugtázták, frappáns humorát pedig szinte mindenhol megvillantotta. Nemcsak a ''hazai nagyfejek”, de az angolok is ''kaphattak tőle leckét” - jutányosan. Tiszteletére az egypártrendszer idején Zágrábban (!) a drinai marsot és a Rákóczy-indulót (!) játsszák búcsúzáskor a horvát házigazdák, egy temzei sétahajózás alkalmával pedig jelvényt cserél az akkortájt még csak trónvárományos Juan Carlos spanyol királyfival.
Hőss Gyula nevéhez fűződik 1946-ban a pancsovai Dinamo kosárlabdaklub megalapítása, az ötvenes években pedig az újvidéki Egység leány kosárcsapatát vette pártfogásba. Feljegyezték róla, hogy mint a francia gépkocsik szerelmese, 1973-ban Torontálvásárhelyen is megszervezi az akkori országos AS klub háromnapos, versenyjellegű találkozóját. Az esemény kapcsán készült jelvény a csaknem tízezres gyűjteményének a tartozéka. Nosztalgiából a kabáthajtókán viseli, még két kedvenc társaságában. Megmásíthatatlan nemzeti öntudatát pedig szívében, a szülőfaluja iránti ragaszkodással együtt!
Torontálvásárhely alapításának 200 éves jubileuma alkalmából gyönyörűen megvilágította annak református templomát, de egyébként is, amikor csak tehette, a maga módján minden egyes alkalmat kihasznált, hogy lendítsen azon a közösségen, amelyből vétetett. Merészen fogalmazva, afféle ősi jellemvonás ez, hiszen id. Tóth Sámuel bíró, az anyai ági ükapja 1872-ben vásárjogot eszközöl ki Ferenc József császártól a falunak. Szintén anyai nagyapja, Tóth Ferencz emlékét a falurendezés és a parkosítás is őrzi, végül a partizán felszabadítás idején elveszejtett, haladó szellemű édesapja, Hőss Gyula kereskedő nevéhez fűződik a torontálvásárhelyi fociklub 1911-beli megalapítása. Prágából az ottani Spartak labdarúgó-egyesület mintájára szülőfalujába is elhozza a piros-fehér mezt, és az első focilabdát. Gyula bácsi végül a hang, de főleg a fény útját követve üttetett lovaggá.
- De azt ki ne felejtsd, hogy én csak szakvezető voltam ezekben a sikeres csoportmunkákban! - igazít ki ismét egy pillanatra. Időközben felesége, Elsa néni behozza a gőzölgő feketekávét, a szezámos süteményt és egy kis szíverősítő barackot is. Majd ismét magunkra maradunk. Megsúgom, távozáskor a gazda hozat még egy kupicával számomra, mondván, ennyi szöveg végighallgatása után a riporternek aligha nem állt meg a vérkeringése. - Akkortájt, amikor befejeztük a felsővárosi templom kivilágítása körüli munkálatokat, rám kérdeztek, miért is éppen azzal kezdtem. Mármint a külvárosival. Válaszoltam is kapásból, ez azért van, hogyha történetesen este jönnék vissza Debellácsról kedves páromhoz, ragyogása mindig célba vezessen.
Igaz, akik jobban értettek az ünnepekhez, könnyen rájöhettek egy piciny turpisságra is. Az 1878-ban felépített ortodox templom, bár protokollszerűen először búcsújának napján úszott fényárban, a lámpák másnap, vagyis Szent István hajnalán is égtek néhány órát... A biográfiai adatok szerint Gyula bácsit Pál pátriárka is külön dicséretben részesíti, kiemelve, hogy több dél-szerbiai kolostor (így a žičai is - a szerző megj.) megvilágítási tervezete valósult meg általa. Végezetül hadd jegyezzem le azokat a sorokat, amelyeket 1992-ben vetett papírra az akkor még egységes ladikban lapátoló városi hetilap, a Pančevac újságírója:
''Ej, ha lenne egy Gyulánk a vízvezetékhez, egy a tisztasági vállalatban, egy, még ha használt is, a közműveseknél, nem volna szükségünk helyi hozzájárulásra, és gyorsan valamilyen skandináv városra hasonlítanánk: világosak, tiszták, rendezettek lennénk...”
Elgondolkodtató. Ellenben Gyula bácsi megmutatta az utat, amelynek sikeres végigjárásához - maga a tanár úr szavait idézve, mindössze három dolog szükséges. Napjainkban pedig kiváltképpen: munka, munka és munka!