— Egy kissé körülményes volt eljönnöm, mert a lábam már nem nagyon hallgat rám, de megfogadtam, hogy elmesélem életem történetét, addig nem halok meg — mondja félig tréfálkozva, miközben megtörli bepárásodott szemét. — Egy elszegényedett parasztcsaládból származom, melyben a vagyon helyett csak a gőg maradt, és a „régi szép idők” emlegetése. Apámnak volt két nővére, akik nagyon elkényeztették, ezért egy önző, senkit sem tisztelő, nyakas parasztlegény lett belőle, aki bricsesznadrágban és bőrcsizmában járt vasárnaponként a falusi bálba. A szobánk falát a legénykori fényképei díszítették, és minden képről volt neki meséje. Nagyon szerette önmagát, és azt hiszem, senki mást igazán. Csupán a vörösbort és a nőket imádta haláláig. Anyámat, aki rendkívül szép lány volt, egy sokgyermekes napszámoscsaládból vette feleségül. És sohasem tanulta meg, hogyan kell megbecsülni a tisztességes, szorgalmas feleséget. De anyám nem lázadt ellene.

Nem született testvérem, legalábbis olyan, akivel együtt nőttem volna fel. Szerencsémre a soron elég sok korombeli gyerek volt, így lett társaságom. Nyáron reggeltől estig fekete klottgatyában, mezítláb csatangoltunk a környéken, fára másztunk, loptuk a cseresznyét a szomszéd gyümölcsöséből. Este, amikor fürdeni kellett, és ágyba vonulni, elnéztem a szüleimet, és azon csodálkoztam, miért nem beszélnek egymással. Csendben vacsoráztunk, ha anyám befejezte a jókora, kék, zománcos lavórban a fürdetésemet, jó éjszakát kívántam, és mentem aludni. Ahogy cseperedtem, egyre erősebb lett bennem az elhatározás, hogy ha nagy leszek, és megnősülök, másként élek majd a feleségemmel. Alig fejeztem be a nyolcosztályos iskolát, amikor anyám furcsa körülmények között meghalt. Két héttel a temetése után apám azt mondta, elég nagy vagyok már ahhoz, hogy egyedül legyek. Ő elköltözött egy özvegyasszonyhoz, otthagyva engem tizenhat évesen az üres házban, 8 hold földdel. Lassan belejöttem mindenbe, csupán főzni nem tanultam meg. Apám időnként eljött, körülnézett, elvitt néhány zsák krumplit, demizson pálinkát, ezt-azt, és utána ismét hónapokig nem láttam.

Udvarolni kezdtem, és amikor megkaptam a katonai behívót, a lány elmondta, hogy terhes. Nem akartam, hogy a gyerekemnek ne legyen apja, hát megesküdtünk, mielőtt berukkoltam. A feleségem maradt a tanyán, odaköltözött az öccse, hogy ne legyen egyedül. Megszülte a fiunkat, és amíg le nem szereltem, ő gazdálkodott. A fiam már egyéves volt. Hamar megbarátkoztunk, hozzám szokott. De az anyjával nem tudtam jó kapcsolatot kialakítani. Már csak azért sem, mert mindenki tudta, hogy amíg katona voltam, jó néhány férfi „segített” neki a munkában. Sokat veszekedtünk, és négyéves volt a fiam, amikor elváltunk. A gyerek hozzá került, de nem tartotta tiszteletben a bíróság döntését a fiam láthatásával kapcsolatban. Eleinte csak megrövidítette az időt, később már el sem engedte hozzám a gyereket. Így romlott meg teljesen a viszonyunk. Ő férjhez ment, és nem tudtam róluk semmit. Két évig próbáltam kapcsolatba lépni vele, de eredménytelenül. Akkor megnősültem.

Született két fiunk. Az élet végre normális mederbe terelődött, múltak az évek, nőttek a fiúk. Anyagilag is rendbe szedtük magunkat, szép családi házat építettünk a tanya udvarában, megnősültek a fiaink, és élték a maguk életét. Egy alkalommal az idősebbik fiam a szántásból jött haza traktorral, és az úton megállította egy fiatalember a segítségét kérve. Az autójával az árokba futott. A fiam kihúzta a kocsit az árokból, beszélgettek, és betértek egy kávéra a falusi büfébe. Ott aztán kiderült, hogy a fiam „ismeretlen ismerősének” ugyanaz a ritka vezetékneve van, mint neki. Ebből a jelentéktelennek tűnő tényből derült ki rövid idő múlva, hogy az én első fiamról van szó. Neki fogalma sem volt arról, hogy az igazi apja él, és hogy vannak testvérei. Futakon lakik, ott élt az anyja és a mostohaapja is. Amikor az anyjával közölte, hogy megtalálta az apját, ő csak annyit mondott: egyszer minden titok kiderül. Megbeszéltük, hogy egy hétvégén a feleségével és a két lányával eljönnek hozzánk ebédre. Azóta kialakult egy olyan családi kapcsolat, amely — azt hiszem — a párját ritkítja. Már több mint nyolc éve a gyerekeim majdnem minden hétvégét együtt töltenek. Csodálattal nézem, mennyire igyekeznek bepótolni mindazt, amit mi, szülők elvettünk tőlük. Nagyon büszke vagyok rájuk, meg arra is, hogy a feleségem azonnal magához ölelte az ismeretlenből előbukkant fiamat. Mi egy boldog család vagyunk, erre nagyon büszke vagyok. És magamra is, hogy eljöttem ezt elmondani. Csak azért, hogy meggyőzzem az olvasókat: nincsenek véletlenek.