Vagy mégis? Morfondírozások egy ismert népi bölcsességre a Magyar Kultúra Napján
Pedagógus ismerősöm meséli a régi történetet. Az óvónőképző főiskolán is kötelező volt a formaruha. A ,,rebellis" osztály úgy döntött, hogy a megszokott kék vagy fekete színű diákköpeny helyett meleg olajzöldet választ. Az osztályfőnök beleegyezett, a szülők is beadták derekukat, gyorsan elkészültek hát a frissen szabott ruhadarabok. Feszítettek is az elsősök néhány napig az olajzöld formaruhákban, míg valakinek az agyából ki nem pattant a förtelmes gyanú: ezek a magyarok tüntetnek! Zöld nemzeti színben mászkálnak, hogy kérkedjenek másságukkal!
Nemzeti szín?! Gondoltak - gondolhattak - is a hatvanas években ilyesmire a fiatalok! A kikeletre, a bimbózó természetre, a megújuló életre, a rügyfakadásra, a szerelemre talán... de hogy a zöld mást is jelenthet, s egyáltalán identitásuk, nemzeti hovatartozásuk jelképévé avathatják... arra csak akkor döbbentek rá. Fájón, tragikusan. ,,Talán ekkor született meg bennem a csak azért is elhatározás, hogy ha én egyszer diplomázom és magyar gyerekeket nevelek, első dolgom lesz megtanítanom velük: becsüljék meg, és szeressék a zöld színt.'
Kisiskolás emlékeim között nekem is vannak ilyen ruhás eseteim. Minden iskolaünnepen szép tarka műsoros összeállítással rukkoltunk ki, ami olykor-olykor nem kis fejtörést (és anyagi kiadást) okozott szüleinknek. Egy alkalommal például Gustav Krklec: Hazám című versét jelenítettük meg a színpadon, amelynek hatalmas záróképében minden osztály fellépett. Ki kék, ki fehér, ki piros, ki pedig aranyszínű ruhácskába öltözve, hogy jelképesen ábrázoljuk az egykori Jugoszlávia nemzeti színű lobogóját, s a címerben szereplő lángoló fáklyákat... Az összetartozást. A testvériséget-egységet. A szülők lelkendezve tapsoltak, mi meg örömittasan távoztunk a dobogóról. Dehogyis gondoltunk mi arra, hogy esetleg valamiféle magyar úttörő dalocskát is énekelhettünk volna (ne adj Isten, népdalt a partizándalok helyett!) piros-fehér-zöld színű szoknyácskákban libegve. Első ,,magyar' népviseletünket negyedikes korunkban öltöttük magunkra, miután tanító nénink néhány bokázót is megtaníttatott velünk a csárdás mellett. A fehér ,,bugyitakaró'-ra kikeményített bő alsószoknya került - csak úgy ropogott! -, aztán pedig a piros, ezüst meg arany csíkokkal (semmiképp sem zölddel!) szegélyezett fehér felső szoknya. A buggyos ujjú fehér blúzunkat elöl piros pántlikával fűztük össze a nyakkivágásban, erre jött az arannyal vagy ezüsttel hímzett piros selyem mellény, meg elébünk a fodros szegélyű kötény. ,,Díszmagyarunk' legszebb éke természetesen a kartonpapírból kivágott, piros selyemmel bevont, arany vagy ezüst búzakalászokkal, hímzett pipacsokkal, búzavirágokkal meg gyöngyökkel, szalagokkal teletűzdelt párta volt, amit fellépés után selyempapírba csomagolva őriztünk a vitrines szekrény fiókjában, nehogy megsérüljön, megcsonkuljon. Az a szép, az a szép, akinek a szeme kék... énekeltük, meg azt is, hogy Száz forintnak ötven a fele... és billegtünk kettőt jobbra, meg kettőt balra. Csak jóval később, vagy húsz év múlva jöttünk rá, milyen bohócokat is faragtak akkoriban belőlünk ,,felső rendelet-re, s hogy amit akkor olyan áhítattal és boldogan műveltünk, annak semmi köze sem volt a népművészethez, őseink hagyatékához, magyar kultúránkhoz... S amikor ilyen pártás kislánykákat látok napjainkban a színpadon - mert látok ám, holott a táncházmozgalom s a magyar népi folklór is virágkorát éli - sajogni kezd a szívem. Vajon ezeknek a gyerekeknek - ott a végeken, a szigeteken - mit jelent a zöld szín? Tudják-e, hogy nemzeti lobogónk egyik csíkja? S tudják a Himnuszt, a Szózatot? Hallottak az országalapító István királyról, a mindenkinél két fejjel magasabb, legendás Szent Lászlóról, az igazságosztó Mátyásról? Tudják, ki volt Petőfi, Arany? Ismerik Kodály népdalgyűjtéseit, Bartók műveit? Tudják, hol vannak a Csitári hegyek? Hát a tihanyi kecskekörmök legendáját hallották-e már? S tudják pengetni a citerát?
Sajnos, a hamburgeren, Coca-Colán, csipszen felnövő, az egyre inkább globalizálódó és uniformizálódó Nyugatot majmoló nemzedéktől már ne várjunk ilyen kérdésekre választ. A Diesel farmernadrágokhoz, a Nike tornacipőkhöz, a Martens bakancsokhoz szokott fiataljaink karácsony napján nem mennek éjféli misére a Mennyből az angyalt énekelni, hanem petárdákat durrogtatnak a kivilágított tereken és utcákon, hangosan bömböltetik száguldó autóikban a magnót és MB sört isznak... Hogy sarkából fordult volna ki a világ? Nem, csak mégis mozog a föld, és minden relatív. Az is, vajon a ruha vagy a kultúra teszi az embert emberré...