„Jobb kezem a Rókus Kórház, bal kezem a temető.”
(Papp László)

Joe Louis, Muhammad Ali, Myke Tyson — az ökölvívás legnagyobbjai! A lista azonban nem lenne teljes, ha nem említeném Papp Lászlót. Ő nem volt színes bőrű, de még csak nem is az Egyesült Államokból származott, mint a fentebb említett nagyságok, mégis mindmáig a világ legmegbecsültebb ökölvívói között tartják számon. Ő volt az, aki legalább értelmet tudott adni a kommunista idők magyar zászlaján levő kalapácsnak, hisz ő maga volt a kalapács. Az ökle pedig tényleg oda csapott, ahova kellett. Minden magyar hőse Papp Lászlóként látta meg a napvilágot 1926-ban. Édesapja hegedülni taníttatta, de tanárai elmondása szerint olyan botfüle volt, amire szinte támaszkodni lehetett. Persze, apja ökölvívó-mérkőzésekre is magával vitte. Lacinak megtetszett a sport, ezért barátaival ellátogatott egy edzőterembe, hogy megpróbálkozzon a kesztyűzéssel. Az első alakalommal úgy megverték, hogy elment a kedve az egésztől. A II. világháború után a 19 éves, férfivá érett titán ismét a kötelek közé lépett. Tehetségét nevelőedzője, Fehér István hamar felismerte, majd Adler Zsigmonddal való találkozása örökre megpecsételte a pályáját. A Vasas Tornaklub berkeiben hétszeres magyar, valamint többszörös Európa-bajnok lett. Az olimpiai aranyérem Mátyás király meséibe illően, háromszor kerülhetett a nyakába. Először a londoni ötkarikás játékokon, 1948-ban szerepelt sikerrel, majd Helsinki városában 1952-ben, végül pedig 1956 novemberében, Melbourne-ben ünnepelhette őt minden nemzettársa. Itt ütésenként vághatott vissza szovjet ellenfeleinek az októberi forradalom vérbe fojtásáért. Ezután profiként 1957-től kezdődően még huszonkilenc mérkőzést vívott, s csupán kettő végződött döntetlennel, így élete végéig veretlen maradt. 1996 óta a magyar örökség része.

Nagyapám, Agárdi Gyula is sikeresen helytállt a kötelek között, még zsenge ifjú korában. Ő azonban az öklözői pálya helyett a vendéglátóipart választotta. Ahogy fogalmazott, csak ringet és súlyt váltott. A borospoharak, jól felvizezett fröccsök, iszákos kártyások közé lépett. Mindeközben rendületlenül ívelt felfelé a karrierje. Először konyhai segédként, majd főpincérként dolgozott, később pedig jól menő bisztrók, vendéglők tulajdonosaként került be a kávéházi bunyó élvonalába. A 1960-as évek derekán, amikor a szabadkai Népkör vendéglátó-ipari egységét vezette — jól menő étterem volt az akkoriban —, egy este belépett az ajtón öt suhanc. Elmondásuk szerint a zenészekkel volt valami rendeznivalójuk. Sorra törtek a tányérok, röpködtek a súlyos szavak, a sörösüvegek. Az egyik pincér szólt a Górénak — a dolgozók így szólították nagyapámat —, hogy nagy baj van, tenni kéne valamit. A srácok öregapámra pillantva, kétméteres, vaskos termete láttán egy pillanatra összehúzták talán a szemöldöküket, de aztán nagy nevetésbe törtek ki, s egyikük így szólt az egybegyűltekhez:

— Nézzétek mán! A vén hózentrégeres tatát küldték ide, hogy rakjon rendet...

Erre idősödő ősöm, a sportszerűség szabályait szem előtt tartva penderítette ki mindegyik huligánt, csekély mértékű erőszak alkalmazásával. Jobb egyenes, bal horog, bal egyenes, jobb horog, kiütéses győzelem! (Zárójelben jegyezném meg, hogy másnapra ki kellett cserélni a bejáratnál lévő ablaküvegeket.)

Kérdezhetnék, kedves Olvasók, hogy mi köze egy mezővárosi vendéglősnek a profi ökölvívás mesteréhez? Életútjuk több vonalon is összefonható, ezért engedjék meg, hogy megosszak önökkel egy rövidke történet. Ez a kis közjáték ahhoz a bizonyos fentebb említett Helsinki olimpiai játékokhoz kapcsolódik. Nagyapám jó bokszoló hírében állt Szabadkán és környékén. 1948-ban egy olimpiai kvótával rendelkező nagyszájú városi bajnokot utasított a szőnyegre. Egy ismerősét, aki szinte repülőjeggyel a zsebében, a nyári ötkarikás játékok előtt alig pár héttel, hiúságból hívta ki nagyszülőmet.

Persze, jómagam is tiszteltem Papp Lászlót, irigyelve öklei ütőerejét, becsülve a mindenkori nagy sportoló még nagyobb szívét és emberségét. 1989-ben, a védjegyévé vált elhajlásairól becenevét kapó „Görbé”-t az ökölvívó-világszövetség, azaz a World Boxing Council egy tiszteletbeli övvel ajándékozta meg: „a világ legjobb amatőr és hivatásos középsúlyú ökölvívójának” címezve. Érdekesség, hogy egy éve két rajzművész, Felvidéki Miklós, valamint Pertics Róbert még egy képregényt is készített róla, legendája előtt tisztelegve. Az edzőként is sikeres mester 2003-ban sajnos, egy örök kiütést kapott az élettől. Csak remélni tudom, hogy nagyapám és Papp László találkoztak ott fenn Szent Péter szorítójában, és megmutathatták egymásnak, milyenek is azok az igazán nehéz kesztyűk.