Narancssárga mélabúval belepett tájak
Molnár Krekity Olga
2012.10.17.
LXVII. évf. 42. szám
Narancssárga mélabúval belepett tájak

A magyar festészet napja alkalmából beszélgettünk el Mohácsi Zoltán kishegyesi grafikussal, festőművésszel

Ha ünnepelne, az idén jegyezné munkássága 30. évfordulóját, de nem az a típus, akit bármi ilyen jellegű hiúsági kérdés aggasztana: rajzol, alkot a maga kedvéért, s a maga idejében — periodikusan, amikor mint a „hőhullám”, elkapja az ihlet; vagy amikor hívják, felkérik… Beszélgetésünkkor épp a 9+1 Művésztelep egynapos találkozójára készült. Tavaly a bácsfeketehegyi festők műhelyében találkoztunk, s ugyanitt, egy évvel korábban önálló kiállítást is tartott. Kishegyes község határain túl már nem szívesen utazik, mert jóformán egész élete ingázásból állt, s most inkább a családi fészek melegére vágyik. Nagypapa lett, és vallomása szerint semmilyen akadémia, meg diploma, meg kitüntetés, meg kiállítás nem ér fel a nagyszülői örömökkel. Fiatal apaként ő is, felesége is csak mindig rohantak a dolguk után — a kis Zoltán és a kis Viktória körül nagymamák, nagynénik és dadusok cserélgették egymást — most érzi igazából, mi is az, amikor gyerek van a háznál.
De bukfencezzünk hátrafelé néhány évtizedet…
— Nagycsaládban nőttél fel, és nem is Kishegyesen, de úgy belesimultál a tájba, hogy ezt eddig fel sem is fedeztem. Pasztellképeiden is csak a topolyai tavat, a Bács-ér partját, a Welker-tanyát, a Kaszálót, a Telecskai-dombok lankáira szétszóródott bácskai falut idézed meg…
— A Mohácsi család gunarasi származású. Mohácsi Sándor öregapám, a falu egyetlen borbélymestere a komcsik elől futott el Újvidékre (Urbán János ezt meg is írja az egyik könyvében), hogy aztán a fia, vagyis az én édesapám 44-ben biciklivel visszakarikázzon és belépjen a Petőfi brigádba. Szerencsére lekéste a toborzást, de azért mégis beállt partizánnak a III. vajdasági rohambrigádba futárként (mivel nagyon jó focista volt és kiváló erőnlétnek örvendett). Átélt ezt-azt, de háborús emlékeiről nekünk nem szívesen beszélt, annál kevésbé, mert a háború után bennfogták a hadseregben, altiszti rangot kapott, meg a nevét átkeresztelték Aleksandarra. Trebinjére került a család, itt született meg László bátyám 50-ben, én pedig 54-ben. 57-ben Szarajevóba költöztünk, és ott két évig éltünk. 59-ben kaptunk egy kishugit is, majd visszatértünk Újvidékre. Az én gyermekkorom valójában itt kezdődött.
— A családban csak jó sportolók voltak, képzőművész egy se. Te mégis ezen a pályán indultál el…
— Lehet, hogy a fiatal óvónő az oka mindennek, mert legkisebb lévén a csoportban, mindig engem pátyolgatott, nekem adta a legnagyobb rajzlapot, a legnagyobb ecsetet, nem csoda hát, hogy beleszerelmesedtem. Középiskolás koromban én már rendszeresen bejártam a Magyar Szó szerkesztőségébe — a bátyám akkor már a műszaki stáb tagja volt —, s elég komoly fe-ladatokat is rám bíztak. A Bogdan Šuput Iparművészeti Középiskolában tanultam grafikát (hat évig: a másodikban elbuktam az általános tantárgyakból, harmadikban meg sárgaságot kaptam), s olyan tanáraink voltak, hogy nem lehetett nem megismerni a szakmát. Ennek ellenére nem volt könnyű beverekednem magam a művészeti akadémiára, mert a protekciósoknak akkor is, mint ahogyan most is, nagyobb hátszelük volt, mint nekem. De mivel ekkor már a sportvilágban a Vojvodina tekeklub nagyon ismert volt, s én 15 éves koromtól kezdve válogatottja voltam, azt tanácsolták, igazoljam magam át a Ferencvárosba, kapok mentort, és Pesten próbálkozzak az akadémiával. ’76-ban felvételiztem hát Pesten, de újra megpróbálkoztam Újvidéken is. Itt is, ott is sikerrel jártam. Ám maradtam Újvidéken, ahol akkoriban igen élénk, pezsgő művészeti és sportélet folyt, engem pedig lenyűgözött mind a kettő.
— A saját terepén az ember sokkal ügyesebben kiépítheti a pályáját, gondolta a már diplomás grafikus, miután leszolgálta az egy év katonaidőt is. De hogy kishegyesi lett, abba közrejátszott a szerelem is.
— Sógorom, a kiváló tollú hétnapos újságíró (no meg sporttársam is), Komáromi Ákos hozott össze a húgával, és hát Ágnesről nem tudtam lemondani. Mivel az első kishegyesi bemutatkozás jól sült el — szó szerint is, mert apósom vadászpuskája csőre volt töltve, és mustrálgatás közben elsütöttem (szerencsére csak a rekamié meg a függöny látta ennek kárát) —, a lánykérésnek sem volt akadálya. 80-ban megnősültem. 82-ben reklámgrafikusként állást kaptam a Topolyai Univerzal nagyáruházban, s ez egy termő alkotói időszakom volt. Nem volt olyan környékbeli rendezvény, amelynek a plakáttervezése ne az én kezem munkája lett volna. Persze, a grafikust kevésbé jegyzik meg, mint a festőt, de azért a topolyai Művésztelepen is rendszeresen megfordultam. Ennek köszönhetően kiállítottam Szentesen, Csongrádon, Szegeden, Székesfehérváron, Kaposvárott…
Amikor a háború fuvallata megérintette a Vajdaságot, Mohácsi Zoltán a szabadművész státus mögé rejtőzve ingázott Kishegyes és Szeged között. Nem akart tartalékos lenni, de végleg felszámolni sem az otthont. Pár évig a magyarországi világliga profi tekézőjeként tartotta el a családját, míg 2004-ben rajztanárként munkát nem kapott a helybeli Ady Endre Kísérleti Általános Iskolában. A pedagógusi pályával való ismerkedése azonban jóval előbbre, 1995-re datálódik, amikor Fürsztner Etelkával megalapították és útjára bocsátották a Firka tábort a Kátai-tanyán. Céljuk az volt, hogy a tehetséges gyerekeknek útravalót adjanak. Mohácsi Zoltán igazi elhivatottságát most is ebben érzi — és találja meg, annak ellenére, hogy a felsős tagozatokon már csak heti egy órában ismerkedhetnek a képzőművészettel a tanulók. Ha valamit, hát ezt nagyon fájlalja a „tanár bácsi”.
— Amikor feltalálták a „digitron”-t, elfelejtették a gyerekek a szorzótáblát. Most hogy van internet, az ad nekik vizuális élményt. Igen ám, de ki tanítja meg őket látni? Ki tanítja meg őket arra, hogy a forma mögött tartalmat is keressenek?
Bár nagy kihívást jelentenek a modern világ modern technikai eszközei, Mohácsi Zoltán kitart a hagyományos, klasszikus megformálások mellett. Ezen belül is a pasztell a kedvence. A finom narancssárga mélabúval belepett tájai vagy a felkelő nap fényében megcsillanó különös, tört zöldjei ott lesznek — mondja — tíz, húsz év múlva is rajzlapjain.

Szeretne értesülni, ha új cikk jelenik meg Művelődési Körkép rovatunkban? Iratkozzon fel értesítőnkre!
E-mailben értesíteni fogjuk Önt az új cikkekről. Feliratkozáshoz kérjük adja meg a nevét és az e-mail címét.
Hozzászólások
Hozzászólások
0
Hozzászólás küldése
1000 karakter áll rendelkezésére
A megjegyzésekben kifejtett vélemények a hozzászólások szerzőinek magánvéleményei, és nem tükrözik az internetes portál véleményét. A megjegyzéseket moderáljuk és jóváhagyjuk az általános szerződési feltételeknek megfelelően.
Támogatóink
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabjuk a tartalmakat és reklámokat, hogy működjenek a közösségi média funkciók, valamint hogy elemezzük a weboldal forgalmát. Bővebben a "Részletek mutatása" gombra olvashat.
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabja az oldalon megjelenő tartalmat és reklámokat..